http://www.she.hu/herself/20170523-meztelenseg-gyerek-szegyenlosseg-intimitas-peldamutatas-szulok.html

"A gyermekek tükrök, a mi tükreink."

http://www.she.hu/herself/20170504-gyerekneveles-onbizalomhiany-siker-dicseret-gyerek-szulo-kapcsolat.htm

"Mindig, amikor erre járok, elmegyek a toronyhoz és a dómhoz. Piazza dei Miracoli. Még a neve is gyönyörű és tökéletes, a csodák tere. Tetszik a parkja, mindig megrökönyödöm, hogy az a torony tényleg milyen ferde, és rendkívül szórakoztató az a sok hülye turista, akik pózolnak a fényképezőgépek előtt.

Megyek egy kört, kisétálok a dómnál a parkból, elmegyek a temető mellett és bevetem magam a belvárosba.

Van egy hely, egy eldugott utcában, a via San Pietro-ban, ahol isteni finom vörösbort mérnek.
Akármilyen napszakban is járok Pisában, mindig kikérek egy kis kancsónyit és egy cigi társaságában elfogyasztom.
Nem siethetek annyira, hogy erre ne legyen időm.

Utána rendszerint elsétálok a piac mellett, ahová sosem tudom megállni, hogy ne menjek be. Aztán át a hídon és vagy a vasút, vagy a buszállomáson kötök ki végül.

Pisát mindig szomorúan hagyom el, mivel a függetlenségem és a szabadságom utolsó színtere, innen indul a gép, vagy ide érkezik, az utolsó hely, ahol úgy érzem, hogy nyaralok, nem pedig dolgozni megyek, vagy épp haza tartok látogatóba.

Szóval Pisaból, Pistoiaba az út, réveteg álmodozással telik.

Általában arról álmodozom, hogy hazamegyek, ritkábban pedig arról, hogy egyszer találok egy normális, jól fizető munkát itt Olaszországban és bármilyen is az a munka, 8 óra után hazatérhetek az otthonomba, és nem is gondolva a melóra, találkozhatom a barátaimmal, vagy megihatok egy pohár bort, és a hely szépsége, majd úgyis kárpótol azért, hogy olyan munkát végzek, amit otthon Magyarországon nem csinálnék meg. Most ugye nem megyek haza a munkahelyemről, hiszen a munkaadó családdal lakom.

Hazavágyom. Még innen is, a Piazza dei Miracoli közepéről.


Én nagyon nehezen hagyom magam mögött a családomat. Hiányoznak a testvéreim, az édesanyám, a nagyszüleim, a Tisza, a Duna, Pestről nézni Budát, Budáról nézni Pestet, a Fővám téri csarnok, a lángos, a budapesti, éjszakai pezsgés, amihez sehol nincs fogható a világon.

Itthon mindig csak a siker sztorikról lehet hallani, ezért meg sem értik, ha hazajössz: "lakást kaptak németben", "havi 2300 fontot keres és az itthon élő anyja után is kapja kint a segélyt".

Egy ismerős ismerősének az ismerősével az történt, hogy kiment lukas cipőben Angliába, parkban aludt, aztán portás lett a British Petrolnál, majd pár év múlva már igazgatósági taggá küzdte fel magát.

Ezek a híres, külföldön megmászható létrák, a padról az igazgatói székig.

De persze ez kurvára nem így van, ezek a sztorik, vagy kiszínezett történetek, vagy 1000 emberből egynek, nagyon nagy szorgalma és mákja van. De főleg nem történik ilyen, egy olyas valakivel, aki kimegy rágót vakarni a székekről a mekibe, nyelvtudás nélkül. Belőle maximum pénztáros lehet és 10 óra meló után hazamehet a szobájába, amit bérel, egy 4 szobás lakásban, két pakisztáni és egy afrikai fószer mellett, akikkel egy fürdőt kell használnia és kerülgetnie kell őket a konyhában.

Az esetek 80 százalékában olyan munkát kapnak a bevándorlók, amit a befogadó ország lakói nem végeznek el, az alja melót, a szar melót és a többi.

Persze nem arról van szó, hogy nem találhat kint valaki olyan munkát, amivel úgy keres, hogy magasabb élet színvonalon tud élni, mint itthon, de általában az élet színvonalból inkább leadnak az emberek kint.

De egy biztos, csak olyasvalaki fogja feltenni azt a kérdést, hogy "minek jöttél haza", aki még sosem hagyta el a hazáját két hétnél több időre. Nem ismeri azt a szót, hogy idegen és azt sem, hogy honvágy.

Persze teljesen megértem a fiatalokat, akik elvágyódnak itthonról, a kilátástalanságuk miatt, vagy a kalandvágy miatt, hiszen én is elvágyódtam, mondjuk annyi vakmerőség sosem volt bennem, hogy úgy álljak útnak, hogy nincs lefixálva a munka és a lakhatás. Még nyaralni sem megyek úgy, hogy majd megszállok valahol és stoppolni is utálok, pontosabban nem is csináltam soha, nem szeretem a bizonytalan dolgokat.

Vannak kiábrándult, útjukat vesztett emberek, akiknek különösen jót tesz, ha külföldre mennek és vannak, akik olyan munkalehetőséget kapnak, hogy bolondok lennének, ha kihagynák.

Elfáradhatnak itthon a fiatalok abban az érzésben, hogy tele vannak életerővel, akarással, szorgalommal, hegyeket hordanának arrébb és nekifutnak újra és újra és újra, de nincsenek hegyek, amiket arrébb lehetne hordani.

Elszivárog az életerejük, napról napra élnek, lemondanak a vágyaikról, az álmaikról, a terveikről és megkeseredett felnőttek lesznek, akik megelégszenek a kevéssel.

Egy szó, mint száz, a fiatalok elvándorlása érthető, de előbb vagy utóbb sok mindenki hazatér.

Persze majd igen kellemetlen lesz, amikor nyugdíjasok leszünk és az akkori öregeknek több mint a fele, külföldről kapja majd a nyugdíját.

Látok magam előtt egy jelenetet, 50 év múlva, ahogy sorban állunk, a Fővám téri csarnok egyik hentes pultjánál, előttem két öreglány, márkás ridiküllel, szép lakkcipőben, frissen beszárított hajjal, Nina Ricci felhőben állva, törik a magyart:

- Oh Jó napot! Well, szeretnék szűzpecsenyét vagy bélszínt.

- A bélszínünk nagyon szép- mondja a hentes- mennyit kér?

- 1 kilót. Mennyi is kilója?

- 8000.

- Oh my god!

- 1 kiló 20 maradhat?

- Akkor már legyen 2 kiló. Maximum ti is átjöttök kedvesem vacsorára, Pítörrel- közli a barátnőjével, aki 67 éves és a műszempillája serceg, amikor pislog, a Dior szemüvege mögött.

Én jövök a sorban. A ruházatom ódivatú a cipőm olyan, mintha receptre írták volna, a hajam lila, mert magamnak festem otthon és kicsit megcsúszott a szőkítő. Persze ki - be mozog a műprotkóm.

- Jó napot!

- A szokásos lesz néni?

- Igen - majd a hentes 3 csirkenyakat egy farháttal a zacskóba vág.
Ő már tudja, hogy a hónap melyik szakában mit kérek, most hónap vége van, de majd, ha megjön a nyugdíj hónap elején, veszek szokás szerint két csirkecombot is. Ez a heti adag, de ebből még majd jut a macskának is, mivel férjem nincs, mert már vagy 15 éve megmurdelt, halálra dolgozta magát, szar pénzért és persze ivott is.

Hangosan felröhögök a képzelt jeleneten és észreveszem, hogy a következő megállónál leszállok.”

Néhány nappal ezelőtt, elmentem egy divatbemutatóra. 

Egy barátnőm szervezte, ezért gondoltam, elmegyek rá és egyúttal körbe is nézek, a rég nem látott, vagy inkább általam (mostanában) ritkán látott budapesti éjszakában.

Hideg szél fúj, pláne a Duna mellett, átfagyva beesek a helyre és megkeresem azt a pár embert, akit ismerek.

Hosszú percekig nem tudom magam túltenni az irreális árakon, a szarul felszolgált és még rosszabbul megkevert italokon, pedig állítólag ez egy menő hely, sikk most itt feszíteni, a mellközépig érő bárpultnál, vagy billegni, az indokolatlanul rosszul kialakított bárszékeken.

Jött a következő (sajnos nem az utolsó) számomra fel nem fogható besorolású és minőségű „zene”.

Egy idétlen 160 cm-es DJ fiú, szolgáltatta a talpalávalót – ezzel, a már ’95-ben is ciki lemezlovas szöveggel konferálta fel saját magát-.
A számok között nem volt különbség, hanem egy darabos masszaként folytak át az ember tudatán, pontosan úgy, ahogy a macskahúgy átszivárog a perzsaszőnyegen. Percek óta nem tudtam, hogy mi a bajom, amikor rájöttem, hogy az a monoton kattogás és ciripelés zavar, amit ez a félrefordított sapkás, nyomorult, zenéhez mit sem konyító hülye gyerek kever.

Szívesen belefolyattam volna a szettjébe a boromat, de nem tettem, inkább megpróbáltam társalgásokba kezdeni.

Kár volt. Először is valami történt az emberekkel, amiről én lemaradtam.

Kiüresedett tekintettel nyomkodják társaságban a telefonjukat, fel sem pillantva, és a kommunikációt felváltották az ilyen mondatok: „Ez jó! Kaptál 40 like-ot már a Snapchat-en”, meg „ figyeld ezt a GIf-et, áttolom”.

Én csak állok, és úgy festek a szórakozóhely közepén, mint egy 2006-ból itt ragadt zombi, aki nézi a többi embert, keresve, a még hozzá hasonló zombikat. De nem találkozik a tekintetem senkiével, mivel mindenki az okos telefont nyomkodja és billegteti a fejét a szar ciripelésre.

Két választásom van: vagy én is előveszem a telefonom és nyomkodom, mint ez a többi rettenetes birka, vagy iszom és nézelődöm.

Nem bírom megtenni, hogy ugyan azt csináljam, amit ők és beálljak ebbe a borzalmasan festő, agyhalott csordába, akik így együtt, egy rettenetesen elszomorító és egyben felháborító képet alkotnak.
Ezért a nézelődés mellett döntök és jön a következő csapás, amit az emberiség hanyatlása mér rám.
Ezek az emberek, akik itt felvonulnak, ebben a sikkes bárban, vagy szórakozóhelyen -nem is tudom mi ez-, ebben a rakparton lévő, Széchenyi István téren felsorakozó, menő helyek egyikében, úgy csapnak arcul a valóság tenyerével, hogy beleszédülök.

A pult egyik részén gimnazista fiúk csoportja áll és nyomkodja a telóját, 0,33-as sört kortyolgatva, mivel csak ezt bírják kifizetni. Nem értük van a hely, ez egyértelmű.

A többi férfi, kortól függetlenül, három csoportba sorolhatók. Vannak a felnyírt hajúak, az indokolatlanul „túl szakállasok” és a hosszú hajúak, akik a fejük tetején kontyot viselnek. Nézik a nőket –ha nem nyomkodják persze a telót- és isznak.

Jelenlétük nem annyira felháborító és elkeserítő, mint a nőké, mert sajnos a legelszomorítóbb látványt a nők nyújtják. Mindegyik egyforma, semmi különbség nincs köztük. Meglepő módon megnéznek engem a férfiak, de nyilván azért, mert kilógok a nyájból és csodálkoznak, hogy mi ez egy szélfútta frizura? Ez, hogy fordulhat elő itt?

Szóval a nők egy nagy összefüggő halmazt alkotnak, az indokolatlanul kitett tetoválásaikkal, a szög egyenesre vasalt, barna, derékig érő hajukkal, vagy a kifelé szárított frizurájukkal, a matt, lilára festett szájukkal –ami leginkább a fagyhalál előtti bőrszínre hasonlít-, az egyen répanadrágjaikkal és bőrkabátjaikkal.

Mind ugyanolyanok. Ha felszedted az egyiket, felszedted az összeset.

Életemben nem sokszor fordult elő, hogy sajnáljam a férfiakat, de most sajnálom őket.

Nem lennék a helyükben. Nincs választási lehetőségük, a Bershka kirakatból kiszedett próbababát kell hazavinniük, és azt kihámozni a bőrből, a felvarrt hajból, a répanadrágból, le kell csókolniuk a matt, lila rúzsokat, végig kell nézniük, a fantáziátlan kínai betűket a gerincoszlopon, a kulcs és szívecske tetkókat a csuklókon, le kell akasztaniuk a csajról a rettenetesen ízléstelen gumitáskájukat, feltenni a fogasra a kamu, vagy nem kamu –teljesen mindegy- valamilyen márkájú, terítő méretű kendőjüket és nyomni kell velük egy pózolós szelfit a tükör előtt, amiben benne van a kar, a száj és a gumitatyó.

Szívesen szeretném magam az űrbe lőni, a helyett, hogy itt támasztom a pultot, el akarom hagyni a földet, de ezt a helyet biztosan. Kimenekülök az életbe, a levegőre.

Drága lányok, hölgyek, asszonyok!

Drága nők!

Legyetek dámák, dívák, varázslók, ne nyájban vonuló birkák, egyéniség nélküli, színtelen, szagtalan, futószalagon gyártott termékek, mert ezt nézni is rossz.

Genderizmus, feminizmus, egyenlőség és a harcolás egymással és a másik nemmel, hibátlanul megy, mindenféle saját gondolkozás és vélemény nélkül, csordában vonulva.

De azt példának okáért, nem tudjátok, hogy nem mi vagyunk a divatért, hanem a divat van értünk, a divatnak kell minket szolgálnia, nem pedig fordítva. Meg kell találnunk az egyéniségünket benne, a színünket, a frizuránkat, akár a tetoválásunkat, a táskánkat, meg kell találni benne saját magunkat.
Persze ez csak akkor sikerül, ha tudjuk egyáltalán, kik is vagyunk. Ha nem tudjuk, akkor tömörülünk ilyen irritáló és elszomorító sokaságba, ahol egyformán nézünk ki és egyformán is gondolkodunk. Meg kell találni magunkban az egyéniséget, mert egy fantáziátlan nőnél, csak egy elszomorítóbb dolog van a földön, a sok fantáziátlan nő.

Szerda este van  és én egyedül vagyok.

Ritka pillanat ez anyaként.

De ma ez így alakult.

Ülök a kádban és azon gondolkodom, hogy mit csináljak, mihez kezdjek magammal. 

Aludnom kéne, az mindig rám fér, de a tavasz illata úgy hívogat, hogy nem lehet neki nemet mondani. Így hát elhatározom, hogy kimozdulok.

Egy 21 éves fiú erőszakosan akarja magát rám erőltetni ma este. Ő nem akar sehova menni, csak átjönni hozzám, ismeretlenül. Sosem voltam ilyen nő, neki is elmondom, hogy ha eddig 29 éven át nem voltam az az „ajtót nyitogató” típusú lány, hát most már pláne nem fogom elkezdeni.
Persze ő nem érti, megsértődik. Más generációból jöttünk mi, nekem nem jön be a rámenőssége és az, ahogy azt hiszi, neki mindent lehet. Lehet, a 8 év korkülönbség teszi, lehet nem, de nem engedek neki, amit később sem bánok meg.

Aki találkozna velem attól félek, mert ismerem már rég és tudom, hogy birtokolni akar, aminek most még a gondolatától is inkább lebukom a víz alá.
És ott a víz alatt, a tompa csöndben, rájövök, hogy magammal fogok randevúzni.

Megmosom a hajam. A lábam ugyanolyan gondosan borotválom le, mintha fiúval találkoznék.
20 perc alatt a fürdőben, kívánatos nővé varázsolom magam. A hajam megszárítva, kiengedve zuhan a vállamra, a sminkem minimális, de elég lesz estére, felveszem a nadràgom, egy fekete felsőt és a bőrkabátomat. Indulás!

Felhívom a barátnőmet útközben, akinek nevetve mondom, hogy randizni viszem magam, de félek, mi lesz, ha összejövünk. Ő is jót nevet és annyit mond, hogy „jól teszed”.

Felkapaszkodok a várba.

Ott is a kedvenc helyemre, a Tóth Árpád sétányra.
Leülök egy padra, a tavaszi langyos szél, szinte simogatja az arcomat.
Kiveszem a táskámból a Ludányi pincészet egyik palackját és a cigarettámat.
Fent ülök másfél órát. Közelebb kell kicsit kerülnöm önmagamhoz, hiszen alig van időm magamra. Alig foglalkozom a vágyaimmal és a gondolataimmal.

Dolgozom és anya vagyok.
Nekem jut a legrövidebb hajmosás, a bekapkodott étel, a rohanás és a bénán összeválogatott, elhamarkodott ruhadarabok. Nekem jut a túlöltözöttség, vagy még decemberben is az átmeneti cipő, mert nem jutok el odáig, hogy leváltsam.
Nekem jut az 5 perc a tükör előtt és a lábujjhegyen állás, hogy lássam magam a gyerektől.
De mindezekkel együtt, egy édes élet ez, amit nem cserélnék el senkiével.
Mert nekem jut az anyaság is, a legnehezebb, de legcsodálatosabb képlet az életemben, amit minden nap újra és újra megakarok fejteni.

Szóval jól esik magammal foglalkozni most, számot vetni a dolgaimmal, a problémáimmal, a kudarcaimmal, a vágyaimmal, a jövőmmel.
Másfél óra múlva, már érzem azt, amit érezni kell egy jó randevún, hogy Egy érdekes emberrel vagyok.



Végre ledobtam magamról a mindennapokkal küzdő, egyedülálló anya ruháját, levettem az érintetlen nő hálóingjét és kiszálltam jéghideg ágyának a ráncai közül.

Érdekel az az izgalmas nő, aki voltam, és aki vagyok.

Érdekel az a kislány, aki bennem lakik és már majdnem elveszett.

Körbelengi a saját illatom, a Halászbástyának azt szegletét, amiben állok. Olyan rég nem éreztem, mert nem figyeltem rá. Nem figyeltem a kedvenc parfümöm illatára, csak megszokásból magamra fújtam, de most érzem és tudom, újra, hogy azért szeretem, mert hozzám való.

Kamasz koromban olyan idézeteket írtam a szobám falára, amikben megtaláltam önmagam. Aztán anyám eladta a házat, aminek a legfelső szobájában a radiátorra ez volt festve: " Légy szerelmes az életbe". Amikor utoljára léptem a szobámba tudtam, hogy ezt a mondatot magammal fogom vinni.

A könnyeim fátyolt húznak a szemem elé, ahogy nézem a lábaim előtt heverő Budapestet.
Már róla is majdnem megfeledkeztem, pedig 29 éve a barátom és nagyon szeretem.
Ahogy végigfut a szemem a Bazilikánál, eszembe jut, a lépcsője előtt, egy nagyon fiatalkori karácsonyi csók.  A város minden szegletében lakik egy emlékem, többek között ezért nevezem Budapestet az otthonomnak.

Ahogy lépkedek a lépcsőn lefelé, a lámpa fényében megcsillan egy matrica a földön. Egy farkas van rajta. Egy ugyanolyan farkas, mint amilyen a nővéremnek a szobájában volt, bekeretezve a polcon. Az egyik takarítás alatt az anyám megfordította és egy mondatot írt rá a Dzsungel könyvéből: " Soha ne feledd, hogy mi a szabad csapatokhoz tartozunk!" 

Így nevelt minket az anyám, aki mindig is a szabad csapatokhoz tartozott, mi pedig az ő falkájához.

Itt pihen az egész város előttem és minden szegletébe vágyom, a Nagymező utcától a Gül Baba türbéig, mindenhová. 

De már késő van, most már haza kell mennem. Elviszem ezt a lányt majd ezekre a helyekre, hogy még felidézhesse párszor, ki is az, akihez a legrégebbi kapcsolata fűzi, és mi az, amit még rendbe kell tennie önmagàval.

Amikor 40 perc múlva már a Váci utcában sétálok, 3 percre az otthonomtól, észre veszem, hogy egész úton a Roxannne-t énekelgettem.

„Roxanne you don't have to put on the red light”

Ezen jó nagyot nevetek, majd kézen fogom a lányt és magammal viszem. Zajosan csapódik be a kapu magunk mögött.

https://www.youtube.com/watch?v=WXzFCS72QIA

Halhatatlan nők a semmiből

A művészek álmai indulhatnak egy hideg padlásról, egy kis faluból, egy unalmas gyerekszobából, vagy akár az iskolapadból.
Teljesen mindegy, hol születik meg az álom, de többé nem tudnak nélküle élni.
Fél emberek, ha elhanyagolják a tehetségüket, ha kiszorítják az életükből, ha nem foglalkoznak vele, ott van körülöttük egy folytonos hiányérzet.
Lehetetlen helyzetű emberek alkottak maradandót.
Olyanok, akiknek az élet nehéz sorsot szánt, de a tehetségük gejzírként tört fel belőlük, és így olyan nyomot hagytak maguk után az úton, amik sosem tűnnek el.
Megemlítenék 3 nőt, akiknek a művészetének a tüzét az élet, hatalmas viharokkal próbálta meg eloltani, de ők kiállták a megpróbáltatásokat és még életükben érte őket a halhatatlanság.

Egy összetört nő: Frida Kahlo 

6 éves korában gyermekbénulásban betegedett meg, amitől a jobb lába eldeformálódott.
18 éves korában egy villamosba ütközött a busz, amin utazott és szörnyű baleset érte. A testébe hátulról fúródott bele egy kapaszkodó rúd, medencecsont-törést, gerincsérülést és többszöri lábtörést szenvedett. Gyereke sosem született, többször elvetélt, rengeteg abortuszon esett át, ezekről árulkodik, a Henry Ford Kórház című képe.

Élete során több mint 30 műtétet végeztek el rajta, a testi fájdalom végigkísérte egész életén.
A szerelemben sem mondható túl szerencsésnek, igen viharos és szenvedélyes kapcsolat fűzte,  a nála 21 évvel idősebb, szintén festő Diego Riverához. 25 éven át tartó házasságukat Frida úgy jellemezte:

„Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyik a busz, ami összetörte a testem, a másik Diego.”

Kapcsolatukban hiába váltakozott a szenvedély, a harag, a fájdalom, és a szeretet, úgy, mint az évszakok, mégis élete végéig Diegoval maradt. A halála előtt azt mondta egy barátjának:

„Csak három dolgot akarok az életben: Diegoval élni, folytatni a festést és kommunista párttagnak lenni.”

Festészete önarcképekkel, portrékkal indult, amiket a sok magányosan töltött idejével magyarázott.

Az első festő volt, aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, annak minden lehetséges fájdalmával és gyönyörűségével. Soha senki nem vetett vászonra olyan könyörtelen és őszinte művészetet, mint ő.

Képeivel arról is árulkodik, hogy a fájdalmával egyedül van az ember. Nem érzi más, nem értheti más - legyen az testi vagy lelki gyötrelem - hogy a szenvedés magánnyal párosul.

Még élete során ki tudott lépni a férje árnyékából, kiállítást nyitottak neki New Yorkban, Párizsban és a The Frame cimű festményét megvásárolta a Louvre. Sosem adta fel a festészet iránt szőtt álmait, akkor is festett, amikor ágyhoz volt kötve és hónapokon keresztül gipszben volt szinte az egész teste. Fejlesztette magát, olvasott, tanult és vászonra vetette csodálatos és megrázó művészetét.

Frida egy kivételes nő volt, egy erős egyéniség, aki aktívan politizált, festett és tanított, társasági életet élt amellett, hogy az élet mindent elkövetett azért, hogy borzasztó fájdalmak között, ágyhoz kényszerítse. Legendás mondata, ami mindenki számára példamutató lehet:

„Merj élni, meghalni bárki tud!”

Szénből gyémánt: Maria Callas


Édesanyjának köszönhette zeneszeretetét, hiszen kifinomult ízlésű nő volt, nem utolsó sorban, operarajongó, aki kinyitotta lányai számára a világot a művészetek felé.
Édesanyja minden létező finomságot megadott a lányának, mivel az volt a mottója: „a jó hangot táplálni kell”.

Maria Callas ugyan kivételes tehetségnek bizonyult, külseje miatt sok helyről kapott visszautasítást.

90 kiló fölött volt a testsúlya és nagyon erős, vastag, dioptriás szemüveget viselt.
A Metropolitan első kéréseit vissza utasította, többek között azért, mert nehezen képzelte el magát a testalkatával, a törékeny Cso-cso-szán szerepében.

Feltörekvő karrierje alatt, kitört a második világháború, ami tett róla, hogy az énekesnő sorsa gyökeresen megváltozzék. A háború megviselte a családját, mint minden embert. Rengeteget nélkülöztek és éheztek, Callasnak mégsem sikerült leadnia, a háború alatti szegényes étrend mellet, egy dekát sem.

De 1954-ben egyszer csak megszületett a „La Divina”, kirepült a bábból a csodálatos pillangó. A díva 92 kilóról 65-re fogyott. Rengeteg találgatás volt a fogyókúrája körül, voltak újságok, akik azt írták, hogy galandférget nyelt, volt egy tészta gyár, ami azt állította, hogy az ő különleges tésztájuktól fogyott le – őket később Callas be is perelte.

A művésznő a súlyvesztését az alacsony kalóriatartalmú ételekkel magyarázta. De nem csak lefogyott, hanem a megjelenése is megváltozott. Befestette a haját, hamvasan fénylő szőke dívaként tért vissza Chicagóból és ruhatárát is teljesen átalakította. Ma, hogyan is írhatnánk le ezt? Kezébe vette egy dietetikus egy fodrász és egy stylist. A Díva kész!

Szerelmi élete is vihart kavart, első férjétől, aki egy nála sokkal idősebb, üzletember volt, 10 év házasság után elvált, mert szenvedélyesen szerelmes lett az akkori leggazdagabb görögbe,Onásziszba. Kapcsolatuk, ugyan sok ideig tartott, de végül Onászisz a meggyilkolt amerikai elnök özvegyét, Jackie Kennedyt vette feleségül.

Tehetsége, kitartása és szorgalma vitathatatlan.
Évekig tartó gyakorlással küszöbölte ki éneklési technikájában a hibákat.
Nem született olyan koloratúra, amit nem tudott elénekelni. Minden lehetséges szerepet eljátszott, annak ellenére, hogy a pályafutása alatt, sokszor éneklés közben borzasztó arcfájdalmak gyötörték, amit később meg is műtöttek, kitágították az arcüregeit.  Kezdetekben voltak olyan előadásai, ahol szinte vakon járta be a színpadot, mert nem viselhetett szemüveget.

Maria Callas honoráriuma volt, hogy elérte az 1000 dollárt. Ő volt az első olyan sztár, akit azok is ismernek, akik nem operarajongók. Voltak hisztis díva allűrjei, figyelte a riválisait, ki hányszor hajol meg, és meddig tartják ki a magas C-t, de a legtündöklőbb csillag lett, a kis túlsúlyos szemüveges, beteges lányból, az opera világ egén. Életre keltette a magában lakó pillangót, amit a tehetségével tanított meg repülni.

Rejtélyes zseni: Agatha Christie

Szerinte a szülők ott követik el a legnagyobb hibát, hogy a gyerekeiket számtalan programmal kötik le, ahelyett, hogy hagynák őket egy kicsit unatkozni, mert a fantázia, az unalomból tör utat magának. Igen ám, de kevesen rendelkezünk olyan fantáziával, amilyennel ő.

Első 5 történetének a terjesztési jogát, egy szemfüles kiadó vette meg, amiért regényenként csak 25 fontot adott.

Élete végéig mutatott a diszlexiára utaló jeleket, a helyesírása borzalmas volt, a kézírása pedig szinte olvashatatlan.

Ki gondolta, hogy író lesz belőle? Opera énekesnő akart lenni, de ez az álma nem valósult meg, így sodorta a sors az írás felé.

Az első világháború alatt, egy gyógyszer laboratóriumban dolgozott, amikor megszületett a fejében egy regény, ahol megmérgeznek valakit és született meg a világhírű detektív alakja, Poirot.

A rejtélyes eltűnés:

1926-ban megtudta, hogy férjének szeretője van és erre az időpontra tehető az írónő rejtélyes eltűnése. 11 napig keresték a hatóságok, de csak az üres autóját találták meg egy út mellett. Első számú gyanúsított a férje volt, nyilván ezt Agatha sejtette és ezzel akart bosszút állni a hűtlenségért. 11 napig egy szállodában bujkált, álnéven, pontosabban a férje szeretőjének a nevén. Fő a stílus és érzékletesség.

Volt férjét, számtalan módon és szerepben végezte ki a munkássága során.

Második férje régész volt, akit elkísért az ásatásokra, és ezek alatt az utak alatt is szabadjára engedte a fantáziáját.

Agatha Christie a „krimi koronázatlan királynője” a 25 fontos jogdíjból igen csak kinőtte magát. Az elmúlt 90 évben műveit, több mint 100 nyelven kiadták és 300 millió példányban értékesítették.

Nagysága, írói termékenysége páratlan.
Népszerűségét az is mutatja, hogy amikor a Függöny című regényben meghalt Poirot, - az újságírás történetében példátlan módon- a New York Times az első oldalon nekrológot jelentetett meg a szereplőről.

Az Egérfogó című színdarabja tartja, a leghosszabb időn át játszott előadást, 1952-ben mutatták be, az Ambassadors Thetre-ben, Londonban és még ma is játsszák.

Könyveinek nyelvezete hétköznapi, hogy mindenkinek, könnyedén olvasható és érthető legyen, egyszerűen nagyszerű.

A diszlexiás, rossz helyesíró Agatha Christie-t, eladott példányszámban, csak Shakespeare és a Biblia előzte le.

Teljesen elveszik a jóság, a nagyváros arctalan tömegében, ahol akkor is leszegett fejjel megyünk tovább, ha valaki csak azt kérdezi, mennyi az idő.
De járnak köztünk szárny nélküli angyalok.
Megbújnak egy halas pult mögött, egy virágüzletben, egy presszóban, a metró aluljáróban, a patak parton. Vannak ők, de csak az tud a létezésükről, aki hagyja, hogy számára létezzenek. Aki képes látni őket, aki nyitott az angyalokra.
Én magam is próbálok angyal lenni, de látom, hogy nem mindenki számára válhatok azzá. Van, aki észre sem veszi a segítő kezet, a jóakaratot, mert annyira elmerül a bezárkózott, korlátolt világában.

Ismernek, ahol lakom.
Ott lakom évek óta.
A Fővám térről szoktam hazacipelni a karácsonyfát, amit amióta egyedül nevelem a lányomat egy kihívásnak tartok, pontosabban egy lécnek, amit meg kell ugranom. Sok ilyen léc van egy egyedülálló anya életében, legyen szó bármiről. Bizonyítani kell magunknak, hogy megy ez, és még mehet az a léc feljebb is.
Amikor megszerelem a wc-t, vagy kidugítom a lefolyót, úgy érzem magam, mint egy bokszoló világbajnok, aki KO-val győzött. Mit nekem lefolyó, villanyszerelés, vagy fafaragás, elbánok én veletek. Persze utána, amikor leülök bekrémezni a kezem, vagy beraktapaszozni, arra gondolok, hogy azért jó lenne, ha ezt megcsinálná más. De megcsinálom én is, és nem azért, mert elférfiasodtam, hanem azért, mert ha kell, arrébb tolok egy hegyet, ahogy az anyám is arrébb tolt, nem egyet, de ha megtehetem, persze szívesebben vállalom a női szerepeket.

Szóval a nyakamig behúzott télikabátban nézegettem a fákat a Fővám téren, ahová éppen csontvelőig hatoló, jeges szél érkezett a Duna felől.
Azt a fát kerestem idén is, amelyikbe első látásra beleszeretek.
Anyagi okokból a normand fenyőkre nem is nézek. Szeretem a másfél - két méter közötti, dús fákat – lehet, saját alkatomból kiindulva szimpatizálok velük-, és most is egy 170 cm körüli tömör, fiatal, büszke, lucfenyőbe szerettem bele.
Két fiatal fiú volt az árus. Az arcuk és a kezük, szárazra és pirosra volt fagyva, a hidegtől. Szívták a cigit, és toporogva álltak egymás mellett.
Kedvesen, mosolyogva szólítottak meg:

- Miben segíthetünk!

- Hát fát szeretnék. Mennyibe kerülnek?

- Ilyen szép lánynak, a lucnak 5000 métere, az ezüstnek 6 a normandnak, pedig 7000 forint- sorolja fel, a még bókkal kikalkuláltan is irreális árakat az egyik fiú, miközben remegő piros kézzel a cigarettájába szív.

- Igazából jó nekem a luc, mert az illatos, és már ki is néztem egyet.

- Mutasd, melyik az – és a fiú követ, a hőn áhított fám felé.

- Szép kis dús, jó választás.

- Mennyi?

- Hát ez a fa, akkora, mint én vagyok, az 175 centi kb, legyen 7500.

- Jézusom, az nagyon sok.

- Jó, legyen 7.

- 5-6000 forint volt nekem a lélekhatár.

- Jó 6000-ért odaadom, de csak mert nincs itt a főnök. Jössz Peti? Ez a fa lesz- kiabál oda a másik fiúnak, aki egyből intézkedni kezd, amíg én fizetek.

- Kész- érkezik Péter, a „behálózott” fámmal.

- Tessék! Ezt te viszed haza?

- Igen!

- Urad?

- A Teremtő? Ja, hogy úgy. Az nincs.

- És te akarod hazavinni - értetlenkedik Péter.

- Igen! Évek óta én hordom haza.

Látom, ahogy a fiatal fiú megsajnál. Végigfut a szemén valami, ami tele van együttérzéssel, emlékkel és sajnálattal.

- Hol laksz?

- Három sarokra innen, ott amellett a kis fehér templom mellett- mutatom Péternek, a Váci utcai fehér templomtornyot- simán elbírom odáig.

- Elviszem neked. Szétmegy a kabátod, kesztyűd sincs, és azért nehéz ám.

- Nem kell! Ne fáradj! Tényleg elbírom - szabadkozom, pedig az ajánlata, így szerdán este 7-kor igazán kecsegtető.

- De elviszem! Gyere! Elkísérem a szép hölgyet és jövök- kiabál oda, a másik fiúnak, Péter.
- Köszönöm szépen, nagyon rendes vagy.

- Áhh semmiség, örülök, hogy mozgok egy kicsit, mert megfagyok. Ma már elvittem egy nagyon idős házaspárnak is a fáját a Veres Pálné utcába, mert olyan öreg volt a bácsi, hogy azt is nehezen néztem ki belőle, hogy megéri a karácsonyt, nem, hogy felvisz egy fát a 4. emeletre. Olyan aranyosak voltak, hogy ennyi idősen is fát állítanak, hát segítettem.

- Nagyon rendes vagy. Nem fagytok meg itt egész nap?

- Jajj ne is mond. Néha beülünk a kocsiba melegedni, de az se segít túl sokat. Ma 12 forró csokit ittam a Burger Kingből, és 6 kávét.

- Borzalmas hideg van. Itt is vagyunk - állok meg a kapualjban.

- Hova rakjuk?

- Én ide szoktam, a pincelejáróhoz.

- És ki fogja ezt befaragni neked?

- Hát én.

- Láttad, hogy milyen vastag a törzse? Hozd ki a talpat, megnézem.

Beszaladok a lakásba, esze ágában nincs utánam jönni, vagy benézni. Leül a lépcsőház lépcsőjére és a lába közé veszi a fát. Kiviszem neki a talpat.

- Látod ezt? Mennyit kell faragni? Na, hozz egy fejszét meg egy kalapácsot!

- Hogy micsodát? Tudok adni egy kést és egy kombinált fogót.

- Nincs húsklopfolód?

- Nincs.

- Jó, akkor hozd, amid van.

Nekiáll, a lehetetlen eszközeimmel befaragni karácsonyfát a talpba. Közben beszél.

- Szívesen megcsinálom, legalább élvezhetem a társaságát egy ilyen szép hölgynek.

- Köszönöm szépen, de most igazán nem vagyok szép. Egész nap dolgoztam.

- De szép vagy. És miért vagy egyedül? Vagy inkább mióta? És mennyi idős a lányod?

- Köszönöm. Több, mint 3 éve nevelem egyedül, 4 és fél éves, és azért nincs senkim, mert még nem találtam olyan embert, akivel szívesen hazacipeltetném a fámat és befaragtatnám vele.

- Tessék! Itt vagyok, én- nagyot nevetünk, érti, hogy miről beszélek, hogy nem találtam még olyas valakit, vagy nem is keresek, akivel megosztanám a karácsonyunkat.

- És te mindent megcsinálsz kettőtöknek?

- Hát mire gondolsz? Halászlét nem főzök, azt az anyukám és a nagymamám, de mindent, igen. Fát díszítek éjjel, mert az angyalok ugye éjjel feldíszítik a fát, általában ez a faragással együtt 4 órába telik, főzök, és mindent csinálok, amit más családok és más anyák, akiknek van férjük. Mi is család vagyunk, csak kéttagú.

- Nagyon jó lehet. Sosem volt családom. Ma is már végeztem, de nincs kihez hazamennem. Anyám volt, de nem tudom minek. Soha nem díszítettem fát, és most faragom életem első fáit, mert eddig nem volt mit faragnom. Van egy testvérem, őt nagyon szeretem, neki veszek valamit és együtt leszünk karácsonykor, ahogy szoktunk, eszünk és berúgunk.

- Vigyázz, el ne vágd, a kezed nem érdekes, ha eltörik a kés, vagy a fa, vagy bármi, csak a kezednek ne legyen baja- nagyon sajnálom, ahogy küzd a fával, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik, belefaragni a talpba,ezzel késsel és a fogóval.

- De aranyos vagy! Érdekel, hogy elvágom e, a kezem? Soha nem érdekelt ez senkit.

Ahogy ott ül a hideg lépcsőn és faragja a fát, meglátom a szárnyait.
Ő egy angyal.
Tele szeretettel, jósággal és odaadással.
Az a fajta angyal, akinek az élet, mindent elkövetett, hogy letörje a szárnyait.
Nyomorította egy rossz anyával, egy rossz családdal, rossz munkával és élethelyzettel. Mindössze 24 éves és tele van fájdalommal, mégis angyal tud maradni, mert úgy ragadt bele a szívébe a jóság, ahogy a fenyőgyanta a fa törzsébe..

Van, hogy az élet próbára teszi az angyalt, hogy letépi e a szárnyait, ő még nem tépte le.

Nálam is sok mindet elkövetett már a sors, hogy letörölje a mosolyomat, de nem sikerült neki. Van, akit edz, mint a vasat, van, aki elé mindent oda dob. Kinek a jobb? Nem tudom.

Nekem a legjobb, mert látom az angyalokat!
Most is látom!
Itt ül előttem! Szép és fiatal, vidám, de megviselt.
És neki is jó, mert ő angyal. Könnyű a szíve és szabad a lelke.

- Kész!

- Hogyan köszönjem meg? Kiviszek neked holnap egy forró teát jó? És ezt fogadd el! Sajnos nincs nálam több- és egy gyűrött 1000-est nyomok a kezébe.

- Nem! Ne sérts meg! A teát elfogadom, ha hozol.

- Köszönöm egy angyal vagy, egy igazi angyal! Nagyon sokat segítettél- és megölelem.

Elmegy, ahogy becsapódik mögötte a kapu, leülök a helyére a lépcsőn és elkezdek zokogni. Szégyellem magam, amiért nehéznek gondolom a sorsomat, vagy az életem. Az övé nehéz és jobb ember, mint én vagyok. De nem vagyok azért elveszve, mert láttam őt, az angyalt és ezért segített nekem. Itt vannak körülöttünk, csak látni kell őket és hagyni, hogy segítsenek nekünk az angyalok. Viszek neki holnap egy teát és megköszönöm, hogy visszaadta a hitem.

„A súlyemelés olyan nehézatlétikai sportág, ahol a cél a lehető legnagyobb súly rögzített szabályrendszer szerinti fej fölé emelése.
Az ember alkatánál fogva képes arra, hogy tárgyakat különböző magasságra, akár a feje fölé is emeljen, az emelés az egyik legősibb tevékenységek közé tartozik. Az e fajta fizikai erőkifejtésre főleg a természettel való küzdelem, a környezet kialakítása, a létfenntartás miatt kényszerült, miáltal az emberre erős fizikum, fejlett izomzat volt jellemző.
A társadalmi fejlődés, a nők önállóságra való törekvése, a sportágakban vállalt úttörő szerepük hatására, az eddig jobbára férfiak által űzött sportágakban is egyre többen, egyre kiválóbb eredményekkel hívják fel magukra, sportágukra a figyelmet.”

A súlyemelés első leckéje az, hogy mindig nagyobb súlyt bírunk megemelni, mint amire gondolnánk. 
Este rájövünk, hogy sokkal többet bírtunk el napközben, mint amit reggel elképzeltünk.

Az első alapszabály: félelemmel súlyt emelni nem lehet.
Ha félünk, rosszul mozdulunk megroppanhat a gerinc, a térd, vagy a  könyök.
Kellő magabiztossággal kell a súlyok elé állni és hinni abban, hogy elbírjuk, hiszen rajtunk kívül nem hisz ebben senki.

A második alapszabály: nincs segítség.
Nem tud senki sem segíteni a súlyok megemelésében, sem a nyomásban, sem a szakításban, sem a lökésben. Ha a segítségnyújtást bárki megkísérelné, csak kibillentené a súlyemelőt a helyzetéből, meginogna, kibillenne a pozíciójából, amiben stabilan áll.
A súlyemelés egy egyszemélyes sport, amiben az embernek egyedül kell küzdenie.

A harmadik szabály: a súlyemelőtől a súlyt elvenni nem lehet.
Mivel nem lehetünk pontosan tisztába a másik teherbírásával, ezért ez egy veszélyes manőver lenne. Továbbá, nem kiszámítható a lendület és ez veszélyezteti a súlyemelőt és a súly átvevőjét is.

A negyedik szabály: - alappillére a súlyemelésnek- a súlyt letenni is tudni kell.
Ahhoz, hogy a súlyt megfelelően le tudjuk tenni, hibátlanul kell elvégezni a nyomást, a szakítást, vagy a lökést. Ha a súlyt nem megfelelő technikával és bátorsággal emeli meg a versenyző, a letétele is gondot okozhat. A súlyemelőt, a nem megfelelő technikával letett súly magával húzhatja, amely éppen úgy veszélyezteti a vállakat és a gerincet, mint egy rossz emelés.

Minden erős nő súlyemelő.

A lány, aki a beteg anyját ápolja, sokkal többet bír estére, mint ahogy azt reggel gondolta.
Ő a bátor súlyemelő.
Amellett, hogy napról napra egyre jobban engedi el az anyját, még minden nap újra és újra szakítja a súlyt, ami egyre csak nehezebb lesz.

Ez a súlyemelő a nyomás technikával emeli meg a súlyt.
Ez a fizikai erőre alapozott, kétütemű gyakorlat. A súlyt tetszés szerinti fogással megragadva, technikai könnyítéssel mellre veszi, majd a súlyzót a kar segítségével a feje fölé nyomja. A szívéből emeli ki a fájdalmat ezzel a technikával.
Nem a súly nehezedik, hanem az erő vész el, amikor a súly egyszer csak eltűnik.
De addigra, tönkremennek az ízületek, megreped a szív, s a súly sebet ejt a vállakon.
Ez a súlyemelő bátor és megingathatatlan.
Legfőbb fegyvere: a szeretet, az odaadás és a hála.

A nő, aki a gyermekeit egyedül neveli, a végtelen erejű súlyemelő.
Egyre nehezebb terheket emel, de szakítja, nyomja, löki.
Nem remeg a láb és nem remeg a kéz. Nem remeghet. Meg kell emelni. Újra és újra.
 
Ez a nő az együtemű, főleg technikai követelményű gyakorlatot, a szakítást választja.
Ez a gyakorlat az erőn kívül nagy gyorsaságot, robbanékonyságot és ügyességet kíván.
A súlyzót egyetlen lendülettel viszi a befejező állásba, amely a nyújtott karral történő fej fölötti helyzetet jelent. A három versenygyakorlat közül ez igényli a legnagyobb technikai képzettséget. Tapasztalatok szerint a tökéletes technikával szakító versenyző a harmadik gyakorlatban, a lökésben is megállja a helyét.
Megsínyli a szakítást a súlyemelő, olykor a térd- és könyökcsontjai szinte kifúródnak a bőrön, a nagy terheléstől, de csak emeli a súlyokat.
A súly nehezedik, de az erő nem vész el. Nem veszhet el. Csak felveszi a súlyt     és emeli,emeli.
Ez a súlyemelő erős, stabil és technikás.
Legfőbb fegyvere: az ösztön, a szeretet és az anyaság.

A nő, aki a házasságán dolgozik, hogy jó legyen, hogy működjön, hogy megbocsájtani tudjon a csalfaságért, vagy felejteni tudjon, vagy csak megérteni a férfit, szintén súlyemelő.
Ő a bölcs súlyemelő.
Megemeli a szerelem terhét és a feje fölé tolja.
 
Ő a lökési technikával dolgozik, ami egy kétütemű, jórészt technikai gyakorlat.
Térdrugózással a súlyzót a fej fölé löki és azt nyújtott karral rögzíti.
Rendkívül nehéz gyakorlat, amely magas fokú magabiztosságot kíván.
A súlyemelőnek stabilan kell állni a lábakon, amiknek erősnek kell lenniük, mert ha térdre rogy, legyőzte a súly és ráesik, ami végzetes lehet.
Ez a súlyemelő okos, technikás és céltudatos.
Legfőbb fegyvere a szerelem, az alázat és a kitartás.

A közös ezekben a súlyemelőkben, hogy bátrak, erősek és nők.
De a legfőbb közös vonásuk az, hogy legyőzhetetlenek.

Kellemes tavaszi szél fut végig a Veres Pálné utcában az asztalunkon, ahol Micivel üldögélünk.

Szeretem ezt a helyet, mert régi értékeket hordoz magában. Egy régmúlt hangulatot áraszt, ami nyugodtsággal és boldogsággal tölt el.

Pont olyan ez a hely, mint az az ember, aki megmutatta nekem.

Mici mogyoróbarna hajába aranyszálakat csempész, a lemenő nap sugara.


Ez olyan szép, hogy szinte nem is figyelek arra, amiről beszél.


De látom, hogy dühös, indulatos.


Mert amikor indulatos és dühös hatalmas szempillái szűkre szorulnak a barna szeme körül, összeráncolja a szemöldökét és kipirosodik a szája.


Fontos dolog lehet ez, ami így felbosszantja.

- Szóval odahajolt és megcsókolt. És jegygyűrű volt a kezén. Erre megkérdeztem: ne haragudj, de ugye az egy jegygyűrű a kezeden, ha nem tévedek? Mire ő azt felelte: igen, de válófélben vagyok és amúgy sincs odahegesztve az a gyűrű.
Egyszerűen hányingerem lett. Fizikálisan vagyok rosszul ezektől az emberektől. És még sokkal jobban rosszul vagyok azoktól a nőktől, akiket ez a gyűrű nem zavar. Mások meg azt mondják, hogy le vagyok maradva és egy régi világban élek. Hát, tudod mit mondok - dühösen rágyújt egy cigarettára - azt mondom, hogy inkább maradok akkor a saját elmaradott régi világomban, mint ebben a világban, ahol nincs együttérzés a nőkben és szolidaritás.

- Semmi sincs azokban a nőkben, akiket ez nem zavar. Semmi. Se alázat, sem együttérzés, sem kollektív női tudat, még félelem sincs. Legalább félnének. De nem félnek, mert még félni is gyávák, ahogy gyávák egy normális kapcsolatban létezni, gyávák azt minden jó és rossz pillanatával megélni.
Mert ők a rossz szerencsejátékosok, félnek kockáztatni ezért tét nélkül játszanak. Csak suttognak. Még hangjuk sincs. Se arcuk, se lényük se lényegük.

Elválunk Micivel. Későre jár.

Én még beülök egy másik helyre a rakparton, írni.


A mellettem lévő asztalnál ül egy férfi és egy nő.


A férfin jegygyűrű van, a lányon nincs, aki jóval fiatalabb, mint a férfi.

A férfi izgatottan pillant néha az órájára, a telefonját nem veszi elő, csak a zsebéből kihúzogatva nézegeti.

A lány mindent kirak az asztalra, olykor-olykor harsányan villog a beszélgetésükbe egy másik, virtuális beszélgetés.

Nincsenek titkai. Hogy is lennének, hiszen ő maga a titok.

A lány ügyetlenül és kétségbeesetten próbál a férfival közös múltat kreálni "az emlékszel arra, amikor mi"- vel kezdődő mondatokkal, a férfi meg csak zavarodott perszékkel válaszol.


A nőknek nem elég a nemi vágyak kielégítése, nekik ragaszkodás kell, ha jövőképre nem is legalább múltra, vagy valamire támaszkodniuk kell, amikor építik az önmaguk hitegetésére készülő várat.

A férfi persze nem emlékszik. Nem emlékszik semmire, csak a katartikus állapotra, amiket a lány okozott, a titkolózással, a hazugságokkal, az újdonsággal és az izgalommal.


Sajnálom a lányt, mert olyan fiatal, mint én vagyok, de a szíve mélyén van valami borzalmas mocsok, amit nem tud tisztára mosni.

Sajnálom, mert nem tudja, milyen a napon állni, nem pedig az árnyékban nem tudja, milyen érzés a bátorság, amikor úgy dobod bele egy kapcsolatba mindened, mint az összes pénzedet az utolsó körbe a pókerasztalnál.

Kockáztatsz és ha nem csalnak, akkor is távozhatsz győztesen, ha nem nyersz. Mert legalább bátor voltál és megpróbáltad.

Ha csalnak, hát az egy más dolog. Akkor borítanád az asztalt, torkokat vágnál a kártyalapokkal, mert tisztességtelennek és legfőképpen méltatlannak érzed a helyzetet.


Persze a férfi sem felmentendő, de az egy másik dolog. Az egy másik téma, másik gondolatmenet, hogy ők mit miért követnek el, hosszú tartalmas oldalak lehetnének azok is.


De itt most a kollektív női együttérzésről van szó.

A tudatosságról, a kérdésekről.

Miért jó ez egy nőnek?

Nyilván önbizalomhiányban is szenvednek a suttogó nők, hiszen nem mernek szemtől szembeni kapcsolatot létrehozni egy férfival, önértékelési probléma miatt elég nekik a szeretői státusz.

Nekem nem lenne elég. Nem lenne elég, hogy lopott órákat kapok, borostás arcot, kapkodást, titkokat.

Hogy Micikém szavaival éljek, " ha az erkölcseim megengednék azt, hogy szerető legyek, (ami szinte kizárt) az egóm nem engedné meg".

Lehet, ezek a lányok attól már jobban érzik magukat, hogy valakitől lopnak, lopják valakinek férjét, a családfenntartóját, az apját, mert ez simogatja az amúgy is alábecsült egójukat.

Lehet, hogy azoktól a sérülésektől nő az önbizalmuk, amiket okoznak.

A bélyegektől, amiket a nőtársuk homlokára nyomnak. A „szégyenbélyeg”, amit a megcsalt nő úgy gondol, hogy mindenki lát. Látja a szomszédja, az anyja, a kollégái és szeretne a föld alá bújni. Mert még ő van szégyenben.

A suttogóknak jó az árnyék és a hangtalanság, de a legjobb a végső, elmaradhatatlan beteljesedés, az áldozattá válás.

Legtöbbször azt hiszik, hogy ők az áldozatok, sajnálatot, megértést együttérzést várnának el másoktól, miközben számukra ezek ismeretlen érzések.

De nem kaphatják meg.

Nem kaphatják meg ezt senkitől. Se barátoktól, sem családtagoktól.

Hagyni kell őket elvérezni a saját gyengeségükből és önzésükből felépített golgotájukon, hagyni őket az áldozat szerepében fetrengeni addig, míg rájönnek, hogy ebből az ócska színházból, ahol ők a színészek és ők a rendezők, már mindenki hazament és ők pedig már nem is léteznek.

Soha nem is léteztek.

Csak suttogó árnyak voltak, teljesen jelentéktelen botlások, félreértések, tévedések.

Mindenkit megcsalnak.

A hűtlenség, nincs tekintettel, korra, vagyonra, szépségre, odaadásra, kedvességre, semmire.

Mindenkivel megtörtént.

Ki-ki a maga módján dolgozza fel. Vannak elegáns és kevésbé elegáns feldolgozási módok.

Frida Kahlo, hűtlen Diegója mellett ő maga is csapodárrá vált, pedig eredendően tisztességes feleség lett volna.

Agatha Christie, igen egyedi módon reagálta le, férje hűtlenségét. Beült az autójába és 11 napra eltűnt.

Az autót megtalálták egy út szélén. Mindenki azt hitte, meghalt. Mentek a találgatások arról, hogy öngyilkos lett, vagy megölte a férje? Pont, mint a regényeiben.

Nem.

Eltűnt feldolgozni az elárulását egy szállodába, ahová a férje szeretőjének a nevén jelentkezett be, ezért nem tudták, hogy ki ő valójában. Stílusos, meg kell hagyni.

Aghata, mellesleg biztos volt benne, hogy van a pokolban egy külön bugyor, ahová azok a nők kerülnek, akiknél megnyugvást találnak a kapcsolatukból éppen kimenekülni, vagy kikacsintani vágyó férfiak.

Müller Péter azt mondja, hogy ha a megsebzett nőn felülkerekedik a bölcs nő, akkor meg tud bocsájtani. Mert a bölcs nő tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy szövetség, köztük és a párjuk között.

Én pedig azt mondom, ha kap esélyt egy nő a megbocsájtásra és az önbizalma és az embersége nem sérül meg annyira, hogy meg tudjon bocsájtani, akkor megbocsájt és igen, valóban a szövetség miatt teszi ezt meg.

Viszont, ha egy nő nem kap esélyt arra, hogy megbocsájtson, akkor be kell látni, hogy soha nem is létezett az a szövetség.

Két lélek és két illat találkozott egy konyhában.

Két lélek és két illat bárhol találkozhat.

Találkozhatnak egy fesztiválon a színpad előtt, vagy a 7-es buszon, a piacon, de most a konyhában találkoztak.

Valahogy pont olyan illatok terjengtek a konyhában, amiket már megszokott az ember.

A tegnapi és az az előtti ételek, fáradt olajszaga, amik kiűzhetetlenek a falakból.

Ezek a múlt illatai.

Ott vannak.

Ott maradnak, ha kifested a konyhát, vagy lecseréled a bútorokat, akkor is. Ezeket az illatokat megjegyezték a falak, megjegyezte a csillár, az ajtófélfa, beleivódtak mindenbe.

Ott bűzölögnek a jelenben is kiirthatatlanul, dohosan beleragadnak pont, mint a deszkába húzott kések éleinek a lenyomatai.

De most készült valami új.

A régi edényekben friss zöldségekből és friss húsokból, új fűszerekből akart világra jönni valami ismeretlen és finom íz.

Ahogy a sercegő vaj összekeveredett a kinyitott ablakból beáradó tavasz illatával, ott elkezdett eltűnni a fáradt régi olajszag. Persze nem tűnt el teljesen, mert az sosem tűnik el, csak elnyomhatja valami más, valami erős fűszer, valami gasztronómiai csoda. Mire a hagyma az edénybe ért, már összetalálkozott a jelen és a jövő. Érezhető volt, hogy ebből valami finom lesz, valami megismételhetetlen. Vagy csak azt akarjuk hinni, mert még el lehet rontani, vagy meg lehet enni egy ültő helyedben és akkor csak az emlékei maradnak meg az ízeknek. De néha az is elég. Az emlék egy finom ételről és a vele érkezett illatokról.

A bor parafadugója, ahogy kiszalad az üvegből az most teljesen más. Belekeveredik az ételbe a rubintvörös lé, ami úgy ül ki az edény falára, mint a vér. Úgy tűnik, mintha nem lenne odavaló, de végül elvegyül, kipárolog az ételből és csak az illata marad benne, ami kölcsönöz neki valami olyan ízt, ami mással nem pótolható.

Sok múlik a fűszerezésen.

Ügyesen kell játszani a jól bevált régi módszerekkel és az új bátor próbálkozásokkal.

Óvatosan.

Nem kerülhet bele egyből sáfrány, vagy curry valami olyannal kell kezdeni, ami mindenki számára befogadható.

Nincs jól bevált recept a megújulásra.

Kell hozzá bátorság.

Ahhoz, hogy alkoss bátorság kell, hiszen ez is egy alkotás lesz, pont úgy születik meg, mint egy szimfónia, elég csak egy oda nem illő hang és már nem jó az egész. Vagy pont úgy, mint egy írás, egy rossz szó és nem esik jól tovább olvasni. Szóval első hozzávaló, a bátorság.

A második, a nyitottság.

Nyitottnak kell lenni, az új ízekre, be kell fogadni őket hagyni kell, hogy magával ragadjanak, vagy elrettentsenek, de ki kell próbálni őket, különben nem tudhatod, hogy melyik ízt hagyod, hogy végigkísérjen az életeden és melyik íz az, amit többet majd nem használsz.

A harmadik alapanyag a harmónia.

Nem keverhetsz olyan dolgokat össze, amik nem egymáshoz valók.

Nem tehetsz össze citromot a paradicsomlével, nem vegyítheted a zsályát a cukorral, de mennyire harmonizál a capribogyó és a citrom, vagy fokhagyma és a gomba?

Ami egymásnak való, azt meg kell érezni, azt mindig párban kell használni és akkor harmonizál egy étel.

És ami a legfontosabb hozzávaló, az a szeretet.

Szeretettel készülnek a legjobb ételek. Azok a legfinomabb fogások, amik szeretettel készülnek. Bele kell főzni a szívünket is, azt kell éreznünk, hogy adni akarunk vele valamit annak, aki megeszi. Szeretetet kell adnunk vele, boldog perceket, hiszen enni jó. Bármennyire nem trendi már enni és sikkesebb a válogatás, enni élvezet.

Az ember egy gép, ami üzemanyaggal megy, a szív üzemanyaga a szeretet, az agyé a tudás és a gondolat és a test üzemanyaga az étel. És mennyire nem mindegy, hogy mivel tápláljuk. Sokoldalúan, egészségesen és bátran kell táplálni, szeretetteljes és harmonikus ételekkel. Ha nem ezt tesszük, az megbosszulja magát. Akkor nem úgy fog működni, ahogyan kéne. Akkor rút lesz és nehézkes, fájdalmas és lassú lesz a lét. Amikor lehetne szép is és könnyű.

Figyelni kell az ételekre, az ízek harmóniájára, a minőségükre és a mennyiségükre. Tudnunk kell, hogy mi az, amit bírunk és mi az ami megviseli a testünket, a létünket és létezésünket.

Együnk hát bátran!

Finomat és egyszerűt.

Nehezet és bonyolultat.

Erőset és lágyat.

Sósat és édeset.

A lényeg úgyis a hozzávalókon múlik.

Ha meg is ülte a gyomrunkat, de akkor jól esett az étel amikor ettük, készítsük el újra. Könnyebben, jobban odafigyelve a részletekre és a fűszerekre.

Egyszer eljön az az íz, ami úgy ér el az emberhez, mint nyáron a jázmin illata: beleszökik a lényébe és többé nem felejti el soha.

De nem ehetjük mindig ugyanazt.

Viszont törekedni kell a csodák felé és meg kell ismerni a megismerhetetlent.

Azt is megszerethetjük, amiről azt gondoltuk egyszer, hogy túl sok, erős és idegen. Vagy ha nem, akkor mindig van valami saját receptünk amihez tudunk nyúlni. Legyen az sós vagy édes.

Ha benne van a lélek, benne van az Isten is.