Két lélek és két illat találkozott egy konyhában.

Két lélek és két illat bárhol találkozhat.

Találkozhatnak egy fesztiválon a színpad előtt, vagy a 7-es buszon, a piacon, de most a konyhában találkoztak.

Valahogy pont olyan illatok terjengtek a konyhában, amiket már megszokott az ember.

A tegnapi és az az előtti ételek, fáradt olajszaga, amik kiűzhetetlenek a falakból.

Ezek a múlt illatai.

Ott vannak.

Ott maradnak, ha kifested a konyhát, vagy lecseréled a bútorokat, akkor is. Ezeket az illatokat megjegyezték a falak, megjegyezte a csillár, az ajtófélfa, beleivódtak mindenbe.

Ott bűzölögnek a jelenben is kiirthatatlanul, dohosan beleragadnak pont, mint a deszkába húzott kések éleinek a lenyomatai.

De most készült valami új.

A régi edényekben friss zöldségekből és friss húsokból, új fűszerekből akart világra jönni valami ismeretlen és finom íz.

Ahogy a sercegő vaj összekeveredett a kinyitott ablakból beáradó tavasz illatával, ott elkezdett eltűnni a fáradt régi olajszag. Persze nem tűnt el teljesen, mert az sosem tűnik el, csak elnyomhatja valami más, valami erős fűszer, valami gasztronómiai csoda. Mire a hagyma az edénybe ért, már összetalálkozott a jelen és a jövő. Érezhető volt, hogy ebből valami finom lesz, valami megismételhetetlen. Vagy csak azt akarjuk hinni, mert még el lehet rontani, vagy meg lehet enni egy ültő helyedben és akkor csak az emlékei maradnak meg az ízeknek. De néha az is elég. Az emlék egy finom ételről és a vele érkezett illatokról.

A bor parafadugója, ahogy kiszalad az üvegből az most teljesen más. Belekeveredik az ételbe a rubintvörös lé, ami úgy ül ki az edény falára, mint a vér. Úgy tűnik, mintha nem lenne odavaló, de végül elvegyül, kipárolog az ételből és csak az illata marad benne, ami kölcsönöz neki valami olyan ízt, ami mással nem pótolható.

Sok múlik a fűszerezésen.

Ügyesen kell játszani a jól bevált régi módszerekkel és az új bátor próbálkozásokkal.

Óvatosan.

Nem kerülhet bele egyből sáfrány, vagy curry valami olyannal kell kezdeni, ami mindenki számára befogadható.

Nincs jól bevált recept a megújulásra.

Kell hozzá bátorság.

Ahhoz, hogy alkoss bátorság kell, hiszen ez is egy alkotás lesz, pont úgy születik meg, mint egy szimfónia, elég csak egy oda nem illő hang és már nem jó az egész. Vagy pont úgy, mint egy írás, egy rossz szó és nem esik jól tovább olvasni. Szóval első hozzávaló, a bátorság.

A második, a nyitottság.

Nyitottnak kell lenni, az új ízekre, be kell fogadni őket hagyni kell, hogy magával ragadjanak, vagy elrettentsenek, de ki kell próbálni őket, különben nem tudhatod, hogy melyik ízt hagyod, hogy végigkísérjen az életeden és melyik íz az, amit többet majd nem használsz.

A harmadik alapanyag a harmónia.

Nem keverhetsz olyan dolgokat össze, amik nem egymáshoz valók.

Nem tehetsz össze citromot a paradicsomlével, nem vegyítheted a zsályát a cukorral, de mennyire harmonizál a capribogyó és a citrom, vagy fokhagyma és a gomba?

Ami egymásnak való, azt meg kell érezni, azt mindig párban kell használni és akkor harmonizál egy étel.

És ami a legfontosabb hozzávaló, az a szeretet.

Szeretettel készülnek a legjobb ételek. Azok a legfinomabb fogások, amik szeretettel készülnek. Bele kell főzni a szívünket is, azt kell éreznünk, hogy adni akarunk vele valamit annak, aki megeszi. Szeretetet kell adnunk vele, boldog perceket, hiszen enni jó. Bármennyire nem trendi már enni és sikkesebb a válogatás, enni élvezet.

Az ember egy gép, ami üzemanyaggal megy, a szív üzemanyaga a szeretet, az agyé a tudás és a gondolat és a test üzemanyaga az étel. És mennyire nem mindegy, hogy mivel tápláljuk. Sokoldalúan, egészségesen és bátran kell táplálni, szeretetteljes és harmonikus ételekkel. Ha nem ezt tesszük, az megbosszulja magát. Akkor nem úgy fog működni, ahogyan kéne. Akkor rút lesz és nehézkes, fájdalmas és lassú lesz a lét. Amikor lehetne szép is és könnyű.

Figyelni kell az ételekre, az ízek harmóniájára, a minőségükre és a mennyiségükre. Tudnunk kell, hogy mi az, amit bírunk és mi az ami megviseli a testünket, a létünket és létezésünket.

Együnk hát bátran!

Finomat és egyszerűt.

Nehezet és bonyolultat.

Erőset és lágyat.

Sósat és édeset.

A lényeg úgyis a hozzávalókon múlik.

Ha meg is ülte a gyomrunkat, de akkor jól esett az étel amikor ettük, készítsük el újra. Könnyebben, jobban odafigyelve a részletekre és a fűszerekre.

Egyszer eljön az az íz, ami úgy ér el az emberhez, mint nyáron a jázmin illata: beleszökik a lényébe és többé nem felejti el soha.

De nem ehetjük mindig ugyanazt.

Viszont törekedni kell a csodák felé és meg kell ismerni a megismerhetetlent.

Azt is megszerethetjük, amiről azt gondoltuk egyszer, hogy túl sok, erős és idegen. Vagy ha nem, akkor mindig van valami saját receptünk amihez tudunk nyúlni. Legyen az sós vagy édes.

Ha benne van a lélek, benne van az Isten is.