Az életben rengeteg alkalommal kerülünk olyan helyzetbe, amit igazságtalannak érzünk.
Ilyenkor tesszük fel ezeket a kérdéseket:
„ Miért pont velem történik mindez?”
„ Mit tettem, amiért ezt érdemeltem?”
„ Miért kapom ezt a sorstól?”
Azt már kevesebben kérdezzük meg magunktól, hogy „mi az amire az élet most tanítani akar” ?
Mivel bármilyen hihetetlen is, az élet egy amolyan tanulmányi út, ami tele van leckékkel és feladatokkal.

Van egy világszerte ismert olasz film a „Legyetek jók, ha tudtok”.
A film is és a cím is nagyon sok mondani valót rejteget.
Legyünk jók, ha jók tudunk lenni.
Ugyanis jónak lenni, nem könnyű.
Mindig van valami amitől eltántorodunk. És nem csak a tévutakra, a rossz vonzalmára, vagy a csábításokra gondolnék. Hanem a bennünk lévő jónak a megtartására arra, amivel minden ember a világra születik.
A jóság egy drágakő az emberbe rejtve, ami az élete során vagy úgy csiszolódik, hogy gyémánt lesz belőle, vagy elfeketedik, mint a szén.

A jóságunkat akkor is elveszítjük, ha engedünk a rossz csábításának de ez túl relatív, mivel mindenki mást gondol jónak és rossznak.
Viszont amikor valami rossz történik velünk az életben, akkor könnyen elveszíthetjük a bennünk lévő jóságot.
Történik valami megrázó, valami igazságtalan, valami ami úgy fáj, hogy szinte kirágja a szívünket a testünkből. Ilyenkor nehéz jónak maradni. Nehéz nem engedni utat a rossz gondolatoknak, a bosszúnak, az átkoknak.
Ha meghal valaki akit szeretünk sokan átkoznánk az Istent, vagy az orvost, vagy a balesetet okozó autó sofőrjét.
Ha kirúgnak valakit a munkahelyéről, átkozná a főnököt, a kolléganőt, a rossz akarót.
Ha elhagynak valakit átkozná az addig szeretett nőt, vagy a szeretett férfit.
Ha megcsalnak valakit átkozná a csábító nőt, vagy a csábító férfit és átkozná azt is aki átverte.

Bosszút állnánk a rossz tevőn, a fájdalmat okozón, a szívet darabokra törőn.
De kik vagyunk mi, hogy ezt megtegyük?
Erre nincsen semmiféle felhatalmazásunk, mi nem szolgáltathatunk igazságot, csak a jóságot kell nekünk magunkban körülölelni és minden egyéb rossz gondolatot pedig elengedni.
Az élet ott vesz el és ott ad, ahol nem is számítanánk rá.
Ha minket valaki pofon vág és mi visszaadnánk (hiszen az a legkönnyebb) gondoljunk arra, hogy egy folyóba nézünk és a mi arcunk tiszta és szép- hiába a miénken csattant a tenyér- viszont annak, aki a pofont adta, vörösen izzik az arcán a kézlenyomat és viszi magával tovább.

De a rossz akaratot és az átkokat úgy is el lehet képzelni, mint a nehéz, hatalmas ágyúgolyókat.
Amint kimondjuk őket és tápláljuk a haragot, ezeket az ágyúgolyókat a lábunkra kötjük.
Ezekkel nehéz a továbblépés, a jövő felé haladás. És ezek feketítik el bennünk a jóságot.

De egy zen tanmese nálam ezt sokkal jobban megfogalmazta.

Tanuljunk hát belőle és legyünk jók, ha tudunk!

„Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett.
Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott.
Eddig minden párviadalból győztesen került ki.

Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra.
Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez.
A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden.
Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni.
Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen.
Órák teltek el így.
Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt.
Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.

A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték?
– Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást?
Erre a Mester így felelt:

– Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?”

Imádom azt az érzést, amikor 8 óra munka után beérek a bölcsődébe és közlik velem, hogy a kislányom délután nem aludt. Lehajolok és egy bedagadt, zavarodott, üres szempárral találom magam szemben. Remek! Gondolom magamban és akkor kezdődhet a második műszak. ( Ami sokkal fárasztóbb, mint az első, amit munkával töltöttem.)
Elviszem a Jégbüfébe, enni egy kis süteményt, hátha békében haza tudunk majd utána menni. De persze nem elég egy sütemény, kéne az összesből egy falat. Kitessékelem a cukrászdából, majd ő kint a kirakatra kenődik, mint egy szédült muslinca a szörpös pohárra. Vergődik, üvölt figyelik a Jégbüfében lévő emberek, a 7-es buszra várók, én meg tanácstalanul nézem, ahogy lefolyik a kirakatról és belehempereg 8 ezer galambszarba.

A gyerekem helyett a körülötte bámészkodó emberek arcát figyelem.
Miről árulkodik vajon a tekintetük?

A gimnazista lány arcáról, aki épp az elnyomott dekkjére gyújt, az a mondat üvölt:
„ Soha nem szülök ”.

Egy nagymama szigorú arca a jégbüféből azt mondja:
„Olyan, mint az unokám, egy jó nagy pofon kéne neki, hogy észhez térjen”.

Egy jóképű 35 év körüli férfi arcáról ezt olvasom le:
„ Jézusom, mi ez a gyerek? De a muter egész jól néz ki.”

Egy talpig Zarában lévő 40-es üzletasszony elégedett mosolya mögül ez kiabál:
„ De jó, hogy nem szültem. Kellene ez nekem? Nem. Beugrom hazafelé a butikba és veszek még egy cipőt.”

Körbenézek az emberek zöme a földön pörgő gyermekemnek a látványától nevetésben tör ki, mások sajnálnak és vannak, akik kíváncsiak. 

Na ezt az anyuka vajon, hogyan oldja meg?
Megoldom, mivel ki oldja meg, ha nem én?
Bár eljátszom a gondolattal, hogy felszállok a 7-esre és megkérem a sofőrt, hogy vigyen a Holdra, de nem teszem meg.
Felveszem a gyereket aki ezért arcon csap, ez mindenkiből egyöntetű döbbenetet vált ki, majd a hónom alá csapom, mint egy esernyőt (egy vergődő, kalimpáló, üvöltő esernyőt) és elindulok.
Nevetek, mert ha nem nevetnék akkor földhöz csapnám, vagy letuszkolnám az egyik csatornába. De a mérgemet és a dühömet nevetésbe fojtom.
Megjött a busz, a közönség felszáll, én meghajolok, a gyerek meg a Kígyó utca végére már észhez tér.

Amikor hazaérünk a hűtő előtt újabb, drámaszakkör következik.
Nem engedem meg, hogy beüljön a hűtőbe.
Érvelhetek én egy 2 és fél évesnek, vesegyulladással, húgyhólyaggyulladással, kékre fagyással nem ért belőle semmit, sőt már nem is hall.
Ahogy vergődik a hűtőszekrény előtt, pont olyan, mint egy félig lecsapott légy.
A tekintetem felszalad a hűtőre és a tetején meglátom a légycsapót.
Elképzelem, hogy leveszem és módszeresen lecsapom, elkenem a padlón ezt a nagy hangos legyet, de persze nem teszem meg. Hanem nagyon elkezdek röhögni a jeleneten, amit elképzeltem.

Több olyan szituációval és hisztériás rohammal ajándékozott meg a gyermekem, amikor a tarkómról indul el a feszültség és a verejték.
Tudom, hogy lesz még ilyen és azt is tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Mit írnak ezekről a pszichológusok? Nézzük a kedvencemet Vekerdyt?

„ Hamar eljön majd az idő, amikor azt, hogy „ nagyon kitartó ”, fontos erénynek fogjuk tekinteni (vagyis tekintenénk, ha nem törnénk le túl korán és túl sokszor a kisgyerekek kitartó akaratát).
A hiszti közben persze hogy nem lehet megbeszélni semmit. Ilyenkor talán a legjobb, ha felvesszük, és mutatunk neki valamit, elterelve a figyelmét.
Szerintem a bocsánatkérés és az ígéret nemcsak hogy nem fontos, de kifejezetten káros, hiszen az ígéretét nem fogja tudni betartani, és bocsánatkérése az esetek nagy részében nem őszinte (így tehát érzelmi képmutatásra, hazudozásra neveljük, ami növelheti esti szorongását).
Azért eleve betarthatatlan az ilyenfajta ígéret, mert a dolog nem rajta múlik, nem az ő tudatos elszánásán.
Mint mondani szokták: a kisgyerek „ szubkortikális lény ”. A kortex: kéreg. Az agykéreg. A gátlások és a tudatos önszabályozás székhelye is. Az agy kéreg alatti része – a szubkortex – az érzékletek és érzelmek elsődleges székhelye, és egyben energiaközpont, ő adja az agy kérgi részének működéséhez is az energiát. A kisgyerek azért szubkortikális lény, mert ki van szolgáltatva saját, kéreg alatti impulzusainak. Az áradó szeretet is ilyen szubkortikális impulzus, és lám, milyen jóleső...
Ebben az időszakban helyes néhány fontos dologhoz ragaszkodni, de nem érdemes a „következetességet” magáért a következetességért gyakorolni. Ranschburg tanár úr szavával élve: az alku sokkal hatékonyabb, mint a szigor.”

Az én gyerekemet nem lehet megnyugtatni és hatni rá hiszti közben, mert a hisztériától úgy van megfeszülve mindig, mint egy felhúzott íj.
Sőt a múltkor produkált egy mester fokozatú jóga pózt, a talpával érintette a tarkóját, mert annyit kérdeztem, hogy kell e neki májkrémes kenyér.
Azt is mondják pszichológusok, ha nem lehet megnyugtatni, akkor zökkentsük ki a hisztiből, legyünk rafináltabbak, mint ő, járjunk túl az eszén, majd a legfontosabb, hogy ne tartsuk a haragot.
Ezzel párhuzamosan csengenek a fülemben a rokonok tanácsai: tedd büntetésbe, menjen a kiságyba, csapj a fenekére, húzd meg a haját, öntsd le vízzel, hideg zuhany, igen a zuhany, itt már csak az segíthet.

Az, hogy Vekerdyre vagy rájuk hallgatok, attól függ éppen mennyire vagyok fáradt.
Van e energiám és kapacitásom túljárni az eszén, vagy csak épp arra telik tőlem, hogy meghúzzam a haját. De az biztos. A hideg zuhany túl drasztikus nekem (működik ugyan, mert kizökkenti), de túl erős reakció egy hisztire és ráadásul nekem plusz munka átöltöztetni. Meg ugye a CBA-ba meg a Jégbüfénél nincs zuhanyzó.
A hajhúzás, fenékre csapás utcán eléggé cikis, meg amúgy is hatástalan. Így maradok a bevált módszeremnél. Ha van erőm és ő is vevő rá megpróbálok hatni az eszére (amiből sajnos még kevesebb van neki, mint akartból), ha pedig nem is hall és nem is lát már a hisztitől, csak nevetni tudok tehetetlenségében ahelyett, hogy bántanám és várni, hogy egyszer majd felnő.
És jobb, hogy a nevetés mellett döntök.
Nem fenyegetem, hogyha hazamegyünk kiporolom a fenekét, vagy büntetésbe megy majd ezért, vagy nem mondok olyat, hogy mindjárt szétszedlek...

Minek mondjak ilyet? A félelemtől, nem lesz kevésbé akaratos, maximum lenyomom vele, mint egy kutya fejét. Ő pontosan tudja, hogy nagyobb vagyok és ha arról van szó rácsapok én a fenekére, ha megérdemli, de nem akarok félelmet kiváltani belőle. Ne a félelemtől és a haragtól legyen tisztába azzal, hogy ki parancsol. Máshogy kell kivívni ezt a pozíciót. A biztonsággal. Arra hallgat a gyerek és azt fogadja el „ vezetőjének ”, aki mellett biztonságban érezheti magát és azt, aki nem fél tőle. Biztonságot ad az erő, a bátorság, az elfogadás,a szigor, ha az ő épségéről van szó és a rendszer. A rendszeres vacsora együtt, a rendszeres esti rituálék, fürdés, mese, birkózás. Ez adja nekik meg a biztonságérzetet.

Kaffka soha életében nem bírta megenni a halat, mert amikor rosszat csinált az apja magához húzta és a fülébe súgta, hogy „ mindjárt széttéplek, mint egy halat ”.
Kaffka utálta a halat és el is képzelte mindig, ahogy az apja ezt megteszi, mivel mindent el tudott képzelni az apjáról, mert nagyobb, hatalmasabb és erősebb volt, mint ő.
Félt az apjától, rettegett és ez nem párosul a bizalommal és a szeretettel.

De nincs recept. Nincs recept a hisztire. És nincs recept a gyerekekhez.
Mindegyik másmilyen.
De egy biztos, a gyermek a család tükre és mivel egy család olyan, mint az Anya, így az Anya tükre leginkább.
Lehet olvasni pszichológusoktól, meg lehet hallgatni a család bölcseit, el lehet fogadni tanácsokat, ezek nem ártanak, de a legfontosabb a megismerés.
Ismerjük meg a saját gyermekünket, szakítsunk erre időt és fogadjuk el olyannak, amilyen, szeressük és próbáljuk meg megérteni. A hisztéria lehet, hogy minket idegesít és kellemetlen, de gondoljunk abba bele, hogy neki milyen szörnyű lehet. Hogy feszenghet belül és mennyire megviselheti őt az, hogy mi nem értjük az ő akaratát.
Amikor pörögnek a földön, nevessünk rajtuk, nevessünk velük és tanuljunk!
Tanuljunk a gyermekeinktől, hiszen ők a legnagyobb mestereink.

A szokásos, tejfehér hajnali köd ült a tibeti tájra. A hegymászó, Rebrasz (remény) elindult élete legnehezebb expedíciójára. Tibeti útjának is egyedül indult neki, mint ahogy minden útjára egyedül indult.

Egy hatalmas táskát cipelt a hátán és rengeteg, különböző zsákocska volt még az oldalára, a derekára a combjára és a karjára kötve. Volt nála víz, élelem, meleg ruhák, váltás ruhák, kötelek, kötélgyűrűk, karabinerek, beülők, hevederek, ereszkedő eszközök, kötélzsákok.

A ködös hajnalt hamar váltotta fel a a tiszta, párás reggel. Ahogy a túraútvonalon haladt fölfelé Rebrasz néha jött vele szembe egy két ottani lakos. Könnyen fel tudta őket ismerni a tiszta tekintetükről, a nyugodt természetükről és a kedves mosolyukról.

Az első falu ahova érkezett a hegymászó, 2000 méteren volt és a Muszpa (erő) nevet viselte. A kis falu a hegymászók első állomása volt. De sok serpa vándorolt le ide novembertől februárig, mivel az ő városaikat ezekben a hónapokban hó takarta. Ez a falu körülbelül 60 házból állt a házak alsó része istállóként szolgált, felette laktak a ház gazdái a kertek végében, pedig rizsültetvények voltak.

Az erő nevet a falu, alapítójától kapta, hiszen úgy tartotta a hagyomány, hogy a hegyen feljebb haladó emberek itt merítettek erőt. Rebrasz, a falu alapítójának a dédunokájánál szállt meg. Délutánra ért oda és a tibetiekre jellemző barátsággal és szeretettel fogadták. A szállásadója köszöntötte őt, bevezette a házába majd a szobáját mutatta meg neki.

- Itt tudsz aludni nálunk, ameddig szükségesnek látod, addig maradsz.

- Azt gondoltam, hogy februárban, amikor a serpák visszaindulnak a falvaikba, akkor indulok el én is. Az 3 hét.

- Akkor indulj, amikor elég erőt merítettél- tanácsolja a vendégnek a tibeti férfi- fogd meg ezt a teát és gyere ki velem a rizsültetvényre. Kivezette Rebraszt a kert végébe, ahol a vörösre festette a lemenő nap az ültetvényeket. A hegymászó kilöttyintette a teáját a csészéjéből, annyira belemélyült a gyönyörű látványba.

-Nagyon sok csomaggal érkeztél.

-Kellenek a mászáshoz, több dolog kell hozzá, mint gondoltam.

-Ha van benned elég erő nem kell hozzá semmi, csak a két lábad.

-Az nem biztos, hogy elég lesz - kételkedik a tibeti állításában Rebrasz.

- Ha eltöltesz itt 3 hetet itt hagysz a csomagjaidból párat, ebben biztos vagyok.

Mindent itt hagysz majd, amikből azt gondoltad, hogy erőt merítesz. Csak a legszükségesebbeket viszed tovább magaddal.

Telt múlt az idő. Rebrasz segített cserébe a szállásért és az élelemért a tibeti családnak a rizsültetvényeken a munkában. Minden délután éjszakába nyúlóan teáztak és beszélgettek A hegymászó sokat gondolkodott azon, hogy miket hagyhatna itt ennél az embernél. 

A harmadik hét végén elindultak a serpák. Ahogy nézte őket Rebrasz látta, hogy mindegyik csak azzal ment vissza, amivel ideérkezett. A lábával.

- Indulnom kell, mondta a hegymászó a tibetinek.

- Elég erős vagy már hozzá, hogy tovább menj?- kérdezte a tibeti.

- Igen.

- És mit hagysz itt nálunk, amit feleslegesen cipelnél tovább?

- Levetettem a gyengeséget, a sebezhetőséget és a kishitűséget és a gyámoltalanságot.

- És sokkal könnyebb lett a csomagod ugye?

- Igen és mindent köszönök neked- búcsúzott a hegymászó.

Tovább indult a cél felé Rebrasz a serpák nyomában haladt felfelé. A következő város Idpa (bátorság), 3440 méteren volt. Itt legfőképpen serpák laktak, de volt közöttük egy sámán. Rebrasz szállása a sámán házában volt. Az öreg varázsló nagyon kedves volt hozzá, a hegymászó rengeteget tanult tőle.

-Remélem egészen nyárig itt maradsz. Még bátorságot kell gyűjtened és itt kell hagynod pár csomagod. Ennyi teherrel sosem fogsz felérni a csúcsra, ahová igyekszel. Rebrasz egészen nyárig maradt.

Itt is segített a serpáknak a földművelésben és segített az állatok körüli teendőkben is. A délutánjait a sámánnal töltötte, legtöbbször sétálgattak a falu körül. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogyan a tea- és rizsültetvények a ringó búzatáblákkal váltakoztak. Rebrasz nagyon megszerette az itt élő embereket és rengeteget tanult a sámántól.

Eljött a július 12 fok volt, éppen ideális idő a továbbhaladáshoz.

- Azt hiszem holnap elindulok - mondta a hegymászó a sámánnak.

- Biztosan készen vagy rá? Nagyút áll még előtted, még majdnem 5000 méter. Elég bátorság van benned ehhez?

- Igen elég bátor vagyok.

- Már nem csak azt hiszed, hanem tudod is?

- Igen tudom.

- És miket hagysz itt nekem?

- Amiket megbeszéltünk mester. Itt hagyom a gyávaságot, a félelmet, a bánatot és a magányt.

- Az utolsó csomagod érdekes? A magányt miért hagyod itt nekem az Idpa (bátorság) falujában?

- Azt mondtad nekem, hogy hagyjak itt mindent, ami elveszi a bátorságomat. Hát a félelem elveszi, a bánat is és a magány is. Ha érzem és cipelem a magányt, bátortalannak érzem magam a következő lépés megtételéhez. Mert eltántorít a tudat, hogy egyedül vagyok.

- Akkor hagyd itt fiam. Jól teszed.

Megölelték egymást és a sámán elbúcsúzott a hegymászótól.

Rebrasz sokat haladt felfelé. Nyáron az idő elég csapadékos volt, sokszor nagyon elázott, de volt benne elég erő és bátorság, hogy továbbhaladjon.

A következő és egyben az utolsó falu, ahová érkezett már havas tájon feküdt. Az itt lakó tibetiek alakja már más volt, mint a hegy lábánál élő embereké. A válluk széles, termetük nagyobb, de a nyugalom az arcukon és a kedvesség a tekintetükben semmit sem változott.

Rebrasz nagyon kimerülten érkezett a faluba ami 5500 méteren feküdt. A lélegzés, útja vége felé haladva egyre nehezebbnek tűnt neki, minden lélegzetvétel olyan érzés volt a tüdejében, mintha a mellkasán menne be a jéghideg levegő, ami a tüdejében porrá égne, a füst pedig a hátán szállna ki.

A falu neve Mang-du thosz pa (bölcsesség) volt.  A szállásadója Rebrsznak a láma volt. Mang-du thosz-pa lámája, akiről a falu a nevét kapta, ő volt a bölcs, aki sokat hallott.

A hegymászó nem kergette az időt. Nem időre akarta megmászni a hegyet, semmiféle csúcsot nem akart megdönteni, csupán fel akart érni a hegy tetejére. Sok tennivalója volt a lámának a hegymászóval de, a hegymászónak is akadt tennivalója a bölcs háza körül. Rengeteget segített neki a kerti munkákban és a láma cserébe, a lelkében végzett kemény munkát.

- Te ma kigereblyézted a kertemet, én pedig kigereblyézem a lelkedet.-viccelődött a hegymászóval a láma. Sokat nevettek rendszerint, a bölcs nagyon vidám ember volt, minden nap sétáltak a hóban, a kertekben és a házak között, Rebrasz légzése lassan helyreállt.

Eltelt egy év. A hegymászó nagyon nehezen vált meg a bölcstől, aki nagyon jó barátja lett.

- Szeretném, ha a csomagjaid háromnegyedét itt hagynád nekem, mert ugyan sok csomagot raktál már le az előző falvakban, de még mindig sokat cipelsz.

- Jó. Itt hagyom neked, a tudatlanságot, az akaratosságot, az önzőséget, a mohóságot, a haragot, fájdalmat, a csalódást és a boldogtalanságot.

- Látod mennyi felesleges dolgot cipeltél? Mennyivel könnyebben juthattál volna el ezek nélkül a dolgok nélkül idáig. De nem baj fiam jobb később megválni ezektől a csomagoktól, mint soha.

-Mester leszek olyan bölcs valaha, mint amilyen te vagy?

- Hagyd itt fiam a kíváncsiságot is. Ne az vigyen a célod felé soha. Jobban érdekeljen és jobban értékeld és élvezd a célod felé vezető utat, minthogy a kíváncsiságod mindig, csak hajtson a cél felé.

A hegymászó otthagyta a kíváncsiságot is és továbbhaladt a csúcsra felfelé.

Rengeteget mászott Rebrasz, gyorsabban és könnyebben haladt a cél felé, de volt, hogy könnyebben ment és volt, hogy nehezebben ment az út. 7990 méteren megakadt. Nehéz volt még az az egy nagy csomag, ami nála volt.
Tudta, hogy ezt is el kell dobnia, ahhoz, hogy felérjen a 8000 méteres csúcsra.
Eldobta.
Eldobta az utolsó csomagját, ami a legnehezebb volt.
Eldobta a múltat.

Minden fájdalmát, rossz neveltetését, beidegződését, negatívságát, csalódottságát, félelmét, mindent lehajított magáról, amit a múltjával együtt cipelt. A tibeti, a sámán és a láma egyszerre mosolyodtak el a kertjükben, amikor érezték a talpuk alatt a föld remegését. Tudták, hogy a hegymászó eldobta a legnehezebb csomagot. Megtanulta a tanokat és így feljut majd a csúcsra.

Rebrasz azt megtanulta a serpáktól, hogy nem a csúcsot kell meghódítani, nem a fehér hegy teteje ott fenn a lényeg, hanem a látvány, ami a lábad elé terül. Mintha minden hegy megadná neked magát, ott hevernek a lábaid előtt, mintha arra hívnának, hogy könnyű egyszerű szökkenéssel ugorj egyikről a másikra.

Rebrasz kitűzte a zászlaját a Szkjid-pa (boldogság)  csúcsára és mielőtt leült volna, levette a csomagjait.
Levette a vizet, élelemet, meleg ruhákat, váltás ruhákat, a köteleket, kötélgyűrűket, karabinereket, beülőket, hevedereket,ereszkedő eszközöket és a kötélzsákokat.

Aranyszínű sávot festettek a vízre a délutáni napnak a sugarai.
Pont úgy, mint minden délután.
A tóban is csak a szokványos módon zajlottak a dolgok.
Egy horgász ücsörgött a tó partján, kalapját a fejébe húzta, hogy ne zavarja a napfény.
Két bot volt előtte bedobva, mozdulatlanul mint a horgász, kapásra várva.
Egyszer csak, az egyik bot megmozdult, a halász nem látta a kalapjától, viszont hallotta.
Olyan régóta horgászott már, hogy ha megmozdult a bot, felismerte azt a hangot, a bluggyanást, amikor az úszó a víz alá merül és elnyeli a mélység.Várt egy kicsit, majd felkapta a botot, berántotta és kifogta a gyönyörű zsákmányt. A hal úgy ragyogott, hogy alig látta a férfi, hogy mit is fogott. A két kezébe fogta a halat és úgy csodálta. Azt hitte a szeme káprázik vagy, hogy a délutáni napnak a sugarai játszanak vele és csapják be az érzékeit, de a hal mintha arany színű lett volna.

-Ez nem lehetséges- suttogja a  cigarettája mögül.
-De igen- válaszol az aranyhal, majd a horgász ledöbbenve a székébe ül.

-Teljesítem három kívánságodat ha visszadobsz és többé itt nem halászol- rebegi a zsákmány.

A horgász csak bámulja a különleges fogást és ugyan nem hisz a mesékben, de ezt a szép halat úgysem enné meg,meg el sem adná, ezért úgy gondolja tesz egy próbát.

-Jól van. Az első kívánságom, hogy legyek gazdag. A második egy szép asszony, a harmadik pedig az, hogy szülessen az asszonytól gyermekem.
-Jól van, ha visszadobsz teljesítem a kívánságaidat, de ezekhez a kívánságokhoz idő kell, nem egyik napról a másikra fognak teljesülni. Néha gyere el ide és beszélgessünk, hogy merre felé halad az életed.
-Rendben válaszolt a horgász.

Telt múlt az idő. A férfi minden héten lejött a tó partjára és az aranyhal már a második alkalom után, megismerte a lépteiről. Hallotta a víz alatt, a halász cipője sarkának a koppanását és azonnal a felszínre igyekezett. A kívánságok már teljesültek, a horgász már gazdag volt, nőt is talált, aki szép.

-Gyermeket vár az asszony. Köszönöm, nagyon hálás vagyok neked.

-Én csak betartottam az ígéretemet. 

-Megkedveltelek, szeretnék minden héten beszélgetni veled, ha neked nincs ellene kifogásod - a horgász a halnak.

- Miért lenne? Most már megbízunk egymásban, beszélgethetünk bármikor, amikor csak kedved tartja.

A halász hetente egy alkalommal mindig visszatért a tóhoz. Éveken keresztül találkoztak itt a parton és beszélgettek, barátok lettek.
A férfinak az élete nem úgy alakult, ahogyan azt szerette volna. Az asszonyára mivel szép asszony volt ( hisz olyat kívánt) sok mindenki szemet vetett és a halászt már az őrületbe kergette az állandó féltékenység. A pénzét nem osztotta be jól, nem dolgozott eleget, nem élt előrelátóan és szorgalmasan, így a vagyona is már a végét járta.
A gyermek pedig lassacskán felnőtt.
Új vágyai lettek a halásznak.
Megint gazdagságra vágyott és egy másik asszonyra. A halnak fel sem tűntek a horgász hátsó gondolatai, vakon megbízott benne és hitt abban az ígéretben amit régen tettek.
Ő teljesíti a három kívánságot, a halász visszadobja és többé ott nem halászik.

De a horgászt nem hagyták aludni sem a gondolatai.”Csak még egyszer ha kifoghatnám, kívánhatnék mást, illetve ugyanazt, de másképpen. Biztosan megbocsájtana nekem a hal, hiszen úgy szeret engem.”

Egyik éjjel a férfi kiosont a partra.
Csak egy bot volt nála semmi több.
A csalit a horogra tette és bedobta a vízbe.
Az úszó a nehezékekkel messzire repült.
Egészen a tó közepéig, ahol a damil kéken csillant meg a hold fényében.
A horgász remegett. Szerette a halat, de mégis megtette.
A horog a csalival a mélységbe süllyedt. A nyárfa leveleit kísértetiesen zizegtette a szél.
A halász rágyújtott egy cigarettára és várt.
Egyszer csak a bot megmozdult. Kapás volt. A horgász még várt.

Még visszacsinálhatta volna, ha hagyja, hogy a hal leegye a csalit a horogról és amikor nincs több mozgás kiveszi a botot és hazamegy. Az aranyhal soha nem tudja meg mire készült. De a horgászon úrrá lett az akarata, az önzősége, a vágyai, úrrá lett rajta az, hogy ember. Kirántotta a botot a vízből, érezte a ficánkoló nehezéket a horog végén.
Kiemelte a zsákmányt a vízből és a kezébe lendítette. A hal vergődött a a kezében, majd felismerte a kezet és mozdulatlanná vált..

-Hát te vagy az? Átvertél. Ígéretet tettél és megszegted. Miért tetted ezt?

-Mert másra vágyom, mint amiket teljesítettél. Új vágyaim vannak.

-Én erről nem tehetek. Amikor kifogtál én teljesítettem a vágyaidat, most hogyan várhatod el, hogy új vágyakat teljesítsek, ráadásul erőszakkal. Az eszedbe sem jutott, hogy megkérj?

A horgász elszégyenli magát. Igen. Ez eszébe sem jutott. Eszébe sem jutott, hogy megkérje a halat arra, hogy segítsen neki a vágyainak az elérésében, hogy megkérje teljesítsen még néhány kívánságot. Ő inkább átverte, kiszolgáltatott helyzetbe hozta és tönkre tett köztük mindent. Bizalmat, szeretetet, barátságot, múltat, jelent és jövőt.
A hal nagyon szomorúan nézett a halász szemébe, a halász pedig teljesen összezavarodott.
Visszadoblak. Ne haragudj. Eltépi a damilt és a halat a vízbe hajítja.
Elhajította és vele minden kudarcát, lelkiismeretét, fájdalmát, vágyát és szeretetét eldobta.

De az aranyhal lenyelte a horgot.
Úszik vele a gyomrában, cipeli, szúrja, felsérti belülről.
Nem bírja elfelejteni a horgászt, mert minden alkalommal, amikor megérzi a horgot a gyomrában eszébe jut, ahogy elárulta.
Haragszik rá. Ha tehetné bosszút állna, elvenné tőle az összes kívánságát, amit ő teljesített neki. Elvenné tőle a múltját és a jövőjét és csak a bizonytalan, rideg, kétségekkel teli jelenét hagyná meg neki. De tudja a hal, hogy ő nem állhat bosszút, ő nem szolgáltathat igazságot, mert nem áll hatalmában.

Telnek múlnak az évek.

A halat még mindig mélyen sérti belülről a horog, még mindig cipeli és már nagyon sajnálják a tó lakói. Egyik nap találkozik egy másik aranyhallal a mélységben.

-Évek óta figyelem, ahogy cipeled azt a horgot magadban, látom amikor kiül a fájdalom az arcodra, a tekinteted a semmibe réved és csak létezel, haragosan, fájdalmasan, kegyetlenül. Meddig akarod még azt a horgot cipelni?

-Miről beszélsz? Nem magamtól nyeltem le, hanem a halász hibájából, ő vert át.

-Igen miatta nyelted le, de ő nem mondta, hogy cipeld. Már régen megszabadulhattál volna tőle.

- Hogyan?

- Azt a horgot a haragod tartja a testedben már évek óta. Ha elengedted volna a haragodat a horgász felé már régen kijött volna. De mindig gondolsz rá, amikor megérzed a horgot a testedben. Próbálj meg rá sajnálattal gondolni, békével, megbocsájtással és hálával. Sajnáld, amiért annyira lelki szegény ő, hogy nem tudta értékelni azt, amit adtál neki, illetve azt amije van.

Békélj meg vele, hogy ne hordozd magadban a múlt sérelmeit. Bocsájts meg neki, hiszen a haraggal csak mélyebbre nyeled a horgot és légy neki hálás azért, hogy nem pazaroltál rá több időt és energiát, hiszen előbb vagy utóbb úgyis megtette volna ezt veled.

-Ez nem könnyű.

-Tudom. De most teljesítsd a saját kívánságadat és ne cipeld tovább azt a fájdalmas horgot.

Az aranyhal megfogadta a tanácsokat.

Ahogyan telt az idő a horog egyre feljebb került a gyomrából és egyre kevesebbszer szúrt fájdalmasat a testébe.
Egyik nap, amikor délután aranyszínű sávot festettek a vízre a nap sugarai, lépteket halott a hal a partról.
Az egykori barátjának, társánák szövetségesének lépteihez hasonló hangokat.
Sajnálattal, de harag nélkül, békésen gondolt a horgászra és az aranyhal kiköpte a horgot.

Nyaralás, családdal. A nővérem, a sógorom, a gyermekük Panna, Cica és én voltunk az utazás résztvevői. Amikor véget ért a végeláthatatlan pakolás, kilométeres listák kíséretében, bepakoltunk végre az autóba. Utazóágyak, babakocsik, pelenkák és a csomagtartó már tele is volt. Úgy néztünk ki, mint akik vissza sem jönnek soha többé, annyi cuccal vágtunk neki az útnak, mintha mindenünket bele akartuk volna préselni a Scenicbe.

Hajnal 5 óra. Elindultunk.
Mi már most fáradtak voltunk, pedig még egy 7 órás autó út állt előttünk két örökmozgóval a hátsó ülésen. Az út könnyebben ment, mint ahogy gondoltuk volna, csak kétszer álltunk meg, és Cicát is csak egyszer kellett lefeszíteni egy benzinkúti pihenőhelynél a csúszdáról.

Megérkeztünk Rogoznicaba.  A hely szép volt pont azt adta, amire vágytunk: tenger, piac, emberek , a teraszunk a tengerre nézett.
A ház egy olyan magas emelkedő tetején volt, hogy már láttam magam ahogyan szélütést kapok  Cicát a nyakamban cipelve. De nem kaptam, sőt a gyerekek maguktól felmásztak rajta, a kis gumiklumpájukban billegve, amiből ki-be csúszkált a kis pirinyó lábuk. Csak egyszer volt egy olyan hiszti, hogy Cica már olyan fáradt lett, hogy a kezénél fogva kellett felhúzni a fenekén csúszva. Mire felértünk a pelenkájából kiállt vagy 200 tűlevél, és annyit mondott a két éves szentem, amikor meglátta a levetett pelenkáját:  "Anya! Enyje bejnye! Haragszom! " Én is haragudtam, mert nem tudom hogyan képzelte, hogy fel bírom vinni, amikor az egyik kezemben a strand cuccok voltak, a másikban meg egy dinnye.

Békésen teltek az első napok.
A lányok a délutáni felébredésük után úgy kortyolgatták a felvizezett kólát és ették mellé a ropit a teraszon, mint két öreg úr egy sakkparty előtt.
Imádnivalóak voltak.
Ahogyan néztem őket értelmet nyert az éves munkám, örültem, hogy elhozhattam a kislányomat a tengerhez, akit ki sem lehetett szedni a vízből.

Na! De maradjunk hűek a bejegyzés címéhez. Pannát a keresztlányomat, amikor megláttuk a strandon egy kóbor macskával egy tócsából lefetyelni, megijedtünk,  hogy gond lesz. Persze a harmadik napon beteg lett. Körülbelül 24 afta volt a szájában egy kis tüszős mandulagyulladással fűszerezve. (Persze nem a macskától, az csak a figyelmeztető jel volt.)

A tesómék hárman innentől kezdve éjszakánként nem aludtak, nappal meg úgy néztek ki, mint egy zombi család. Két lila szemű szülő és egy sápadt ordító gyerek. Sajnáltam őket, amiben tudtam segítettem nekik, bár Pannával nem lehetett túl sok mindent kezdeni.  Ha nem ordított szegénykém akkor csak ült és folyatta a nyálát a kis aftás másfél éves szájából. 

Na de igyekeztem valahogy úgy hasznosítani magam, hogy a testvéremék is úgy érezzék magukat, mintha nyaralnának így leküldtem őket a tengerpartra fürdeni, kettesben.

Persze Panna 40 percet ordított masszívan, amíg mi Cicával a teraszon megpucoltunk egy kiló rákot.

A teraszunk alá állt egy horvát nő. El kezdett mutogatni, meg óbégatni, hogy csináljak már valamit. Vegyem mellre, nyugtassam meg. Hát nekem se kellett több visszaóbégattam, magam elé tartva a 13 kilós másfél éves kislányt. " Vegye mellre maga! Ráadásul nem is az enyém! Hagyjon már békén! Tűnjön innen vagy a maga mellére rakom! " Valószínű a hölgy nem értett belőle semmit, de az alattunk lakó magyarok jól mulattak. Ekkor tudatosult bennem az, hogy Olaszországban ilyen sosem fordult volna elő. Amikor kint éltem, akkor a leggyerekbarátabb társadalomban éltem, amit valaha láttam. Ott soha senki nem szólna egy síró gyerekért. Eme gondolat végéhez érve még egy rákot is hozzá vágtam a nőhöz, majd bementünk a gyerekekkel. Panna elájult a hisztitől, Cica meg megevett izgalmában egy nyers rákot páncélostól.

Szegény Anitáék nem tudtak egy vacsorára sem elmenni kettesben, mert a gyerek betegen pláne nem tudott nélkülük meglenni.
Egyik este, amikor a nővéremmel elmentünk sétálni megfejtettük, hogy olyan útra kell menni ekkora gyerekekkel, ahol lemész az étterembe, kiszeded azt nekik, amit kérnek, majd lecsattogsz velük a tengerpartra vagy a medencéhez. De egy biztos, olyan helyre ahol van olyan látni való, amit sajnálnál kihagyni, kisgyerekkel, ne menj! Mert abban az egy hétben is te Anya vagy, nem turista.
Lehet bármi, alakulhat bárhogyan, közbe jöhet betegség, akármi te neked ott kell lenni mellette és be kell tartani a napi rutin dolgokat , amiket otthon. Persze lehet lazábbra venni, de be kell tartani bizonyos dolgokat, (mint a délutáni alvás például) mindenkinek az érdekben. Mindent egybe véve, jól éreztük magunkat, (Pannát erről nem kérdeztük) mert együtt voltunk és álmodozhattunk egy hetet a teraszon a sörök és a Bacardik társaságában. Az utolsó két napra jobban lett Panna is és akkor bele kóstolhattunk abba, hogy milyen lett volna, ha nem beteg szegény.

Az út hazáig 10 óra volt, a gyerekek jól bírták, ettek, ittak, énekelgettek, de Cica jelezte,amikor épp elaludtam volna, hogy már elég az autóból, Martonvásárnál összehányta magát.    

Tegnap előtt este 10-kor kimentem elszívni egy cigarettát. Amikor kiléptem a teraszra, már éreztem, hogy valami furcsa van a levegőben.
Meleg a szél.Meleg szél simogatja az arcomat január közepén éjjel.

Le kell vennem a kabátomat, hogy érezzem ezt a különös érzést az egész testemen. Egy szál pólóban szívom a cigim télen és nem fázom. Ebben a hideg évszakban szokatlan de isteni ez az érzés.

-Fúj ez a rohadt szél– kiabálja át a jobb oldali szomszéd, a terasz másik feléről amit a miénktől, egy most veszélyben lévő, érthetetlenül vékony, falemezekből álló kerítés választ el.Nem szeretem ezt a szomszédot, hangos buta és gonosz. Ez a lehető legrosszabb tulajdonság-kombinációja az embernek, mert ha valaki csendes és buta és jóindulatú az még lehet szeretni való.

De ez a szomszéd hangos és ostoba. Politizál úgy, hogy fogalma nincs arról, hogy ki a külügyminiszter vagy a köztársasági elnök, de ő ordítva fröcsög , mert ő az igazi örök ellenzéki. És még mindemellett a gyerekeivel és a feleségével is arrogánsan és ocsmányul beszél. Biztos szereti őket valahol, de kifelé csak azt ordítja , hogy gürcöl értük - illetve miattuk- napi 12 órát.

-Igen fúj, finom melegen- válaszolom, de ő meg sem hallja mert azon bosszankodik, hogy a rohadt szél lefújta a teraszról a virágot és rohadna meg a virág, meg a szél, meg a terasz, meg az Orbán meg minden.

-Láttad a Holdat?- kérdezi a másik szomszéd, akivel egy ugyanolyan kerítés választja el a teraszunkat, mint a jobb oldalival.
Felnézek az égre és megcsodálom, hogyan úsznak a grafit szürke égbolton a sötétkék felhők a gyémántként ragyogó Hold felé.

-Gyönyörű- válaszolom – és érzed milyen meleg a szél?

-Igen, lelket melengető.

-Az. Biztos Afrikából jön .

-Afrika! Na az a sok büdös néger meg a csóróság - ordít bele a beszélgetésünkbe a jobb szomszéd, aki hála az istennek bevágja maga mögött a terasz ajtót és bent folytatja az ordibálást.

A bal szomszéd egy 35 év körüli srác, egyedül él, kisportolt, fiatal, jól él, de meg is dolgozik érte, fűtésszerelő cége van, amit a bátyjával együtt csinálnak. Kiegyensúlyozott fiú, mindig más autók és más nők érkeznek hozzá, nem kötelezte még el magát, de mégis tisztességes rendes srácnak tűnik. Nem hiszem, hogy valakinek valaha is összetörte volna a szívét, nem ígért olyat a lányoknak amit ne tett volna meg, vagy állított volna magáról mást, mint amilyen valójában. Soha nem hallottam vagy láttam tőle zokogva távozó nőket, vagy teátrális ruhakidobálásokat, őrjöngéseket. (Persze ez mind csak feltételezés.) Hol hosszabb, hol rövidebb ideig vannak kapcsolatai, biztosan nem találta még meg azt amit keres,vagy azt akit keres de az is lehet, hogy nem keres semmit és senkit. Boldog ez a fiú és amellett, hogy fűtésszerelő, érzi és szereti azt az érzést, amikor forrón fúj a januári szél.

A sziget e között a két szomszéd között, én vagyok. Ha én nem lennék közöttük, elviselhetetlen lenne számukra a köztük lévő különbség. Kicsit olyan ez, mint a középosztály a gazdagok és a szegények között. Nem azért mert az egyik gazdagabb lenne, mint a másik, mert a vagyonuk körülbelül egyforma.

A lelkükben van különbség és a fejükben.
Az egyik hajlandó a boldogságra, a másik pedig nem.
Az egyik boldog, mert boldog akar lenni a másik, pedig képtelen rá, hogy boldog legyen.
Az egyiknek megvan mindene ami elég ahhoz, hogy boldog legyen, a másiknak is megvan mindene hozzá de neki ez nem elég, elérhetetlen dolgokra vágyik, egy nem létező jobb világra, egy másik életre.
Az egyik képes változtatni az életén, mert bátor és mer kockáztatni, a másik soha se fog, mert nem vállalja a kockázatot.
Mert az egyik nem tudja azt, amit a másik, hogy boldognak lenne egyszerűbb.
Ha boldog vagy, szebb az élet és könnyebben viseled a nehézségeit.

Persze a boldogságért tenni kell és néha rajtunk kívül álló dolgok is beárnyékolhatják a boldogságunkat, de az egyik szomszéd tud felülkerekedni és meggyógyítani a lelkét, míg a másik nem. Ő beleszorul, beleragad a kudarcokba, a csalódásokba, a bánatba és mint egy sárba süllyedt autó, ami ha próbál belőle kijönni csak egyre jobban beleragad. A negatívsága miatt van ez így és azért mert nem hisz benne, hogy van boldogság, hogy az élet lehet  szép.

Az egyikük érzi, hogy milyen kivételes dolog ez a januári forró szél a másik, pedig nem hisz a januári forró szélben sem.

És akkor rám esik egy csepp jéghideg eső. Meg még egy.

-Jaj, hülye eső! De hideg! Utálom az esőt basszameg! - mondja a még teraszán álló fiatal bal szomszéd. Majd ő is bemegy.
Felhangosítja a zenét , a másikat még mindig hallom, ahogy bent ordít én meg nevetve rágyújtok még egy cigarettára.

Fantasztikus dolog az, hogyha az embernek gyereke van újraélheti a karácsony varázsát. Pont úgy várja a karácsony reggelt, mint gyermekkorában persze kissé több munkával jár, mint azelőtt hiszen mindent mi csinálunk amit előtte a szüleink.

Én 23-án az elemeimre hullva zuhantam az ágyba éjjel fél 3-kor. Addig tartott az ígéretem megvalósítása, hogy az Angyalok reggelre feldíszítik a fát. A talpba faragás másfél óráig tartott, ha voltak szentek a környezetemben eme magasztos esemény alatt biztosan elhagyták a lakást, amikor éktelen káromkodásba kezdtem a kenyérkéssel szétfaragott ujjam miatt.Már amikor azt hittem módszeresen tüzet rakok a fából az előszobában, belecsúszott a törzse a talpba. Nehéz ügy volt, most pedig jöhet a megérdemelt cigi és a pohár pezsgő.

Bepaníroztam és elkészítettem a holnapi ebédhez szükséges dolgokat, hogy már csak az utolsó simításokat kelljen majd megcsinálnom, mint a hús kirántása, krumplipüré elkészítése stb.
Gyerek mellett komplikált dolog maga a főzés is nemhogy egy ünnepi menü elkészítése.

Éjjel 1 óra van már áll a fa, illetve a talpba van helyezve és a kaja félig kész. Akkor most jöhet a díszítés. Fél 3 lett, mire a karácsonyfa a helyére került és teljes szépségében pompázott. Olyan fáradtan feküdtem le, mintha lefutottam volna a maratont (persze fogalmam sincs, hogy az milyen érzés) de reggel kárpótolt a Cica mindenért. Amint kivettem a rácsos ágyából az egész testén érezhető volt az izgalom. Rezgett mint egy kis falevél. Meglátta a fát és a hangja egy tüneményes angyali frekvenciára kapcsolt.

-Anyuciiii az angyalok feldíszítették a karácsonyfát!!!-mondta, én meg alig bírtam kimenni a konyhába a  derékfájásom és az izomlázam miatt.

A szétvágott kezemről levettem a kötést és elkészítettem Cica reggelijét. Mézeskalácsot kakaóval. Utána felöltöztünk csinosan,karácsonyi zene szólt a háttérben, elkészítettem az ebédet amit végig asszisztált persze, majd megebédeltünk. A délutáni alváshoz betettem a Nightmare before Christmas mesét aminek a felénél elaludt. Kihúztam a kis feje alól a kezemet és az ajándékait a fa alá tettem, hiszen ( az ígéret szerint) a Jézuska a csendes pihenő alatt jön.

Amikor felkelt újra hallhattam azt a szívet melengető frekvenciát a hangjában és nézhettem a drága kis kíváncsi arcát, ahogy ajándékokat bontogat. Utána két csillagszóróval megköszöntük az ajándékokat és amíg végigégtek, addig ő a kis csengő hangján elénekelte velem a Mennyből az angyalt.

Fárasztóak voltak ezek a napok pont, mint amilyen fárasztóak lehettek az én édesanyámnak, amikor még mi voltunk gyerekek, de boldog napok voltak ezek akkor és most is azok.

Szerettem ezt a karácsonyt, mert ugyan nem vagyok szent, de egy napra angyal lehettem valaki számára.

Egy tápszer mottója ez.

Ha ezt adod a gyereknek anyaságból jelest kapsz. Hogy mit? Jelest? Ugyan már. Ki az az Anya , aki valaha is azt gondolta magáról, hogy ő Anyaságból jeles? Létezik olyan nő aki ezzel az érzéssel feküdt le valaha is ? Ha igen akkor szeretném megismerni, hogy elmesélhesse nekem milyen is az amikor úgy fekszel le az ágyadba, hogy becsukod a szemedet és nem bánod egyik tettedet, mondatodat , mozdulatodat sem a gyereked felé. Az egész anyaság (amellett persze, hogy csodálatos dolog) egy nagy lelkiismeret furdalás-cunami. Akkor kezdődik amikor a kórházban nekiállsz a szoptatásnak , először nem megy, senkinek sem megy és akkor jön a lelkiismeret. Jól csinálok mindent? Jajj nem csináltam azt a mellemmel amit a védőnő mondott...Azért nem megy. Nem ittam elég szoptatós teát és a többi és a többi. És ez idővel csak fokozódik. Későn mentem érte a bölcsibe. Egyáltalán az, hogy beadtam a bölcsibe borzasztó lelkiismeret furdalás, de dolgoznom kell. Minden betegségnél gyötör a tudat, hogy közösségbe adtam.

Lelkiismeret furdalás gyötör akkor is amikor valamiért kiabálok, ne adj isten elcsattan egy ütés a fenékre, vagy meghúzom a haját. Lefekszem és azon gondolkozom, hogy ezt máshogyan kellett volna megoldani.

Végül is miért is nem ehetett még egy csokit? Folyton van valami amin gyötrődik egy Anya. Az éjszakai hisztikre ingerült, türelmetlen durva reagáláson, büntetésekkel való fenyegetőzéseken, otthoni gyógyítás elhibázott gyógyszerválasztásain ,egy piros folton a bőrön, erőszakos hajmosáson, egy boltban hagyott 50 forintos nyalókán.

És a legszebb az egészben az, hogy azt várod, hogy ezektől megszabadulj. Csak egy órára vagy kettőre , ne adj isten adódik egy hétvége ahol magad mögött hagyhatnád a lelkiismeretedet, de nem. A moziban a babysitterre gondolsz a film közben, a gyerek nélkül töltött miniszabin az ő ebédidejében egy fotelben gubbasztasz , felhúzott térdekkel és azt mantrázod, hogy egyél kicsim, azt még kapd be. Az alvásidejében hallod ahogy sír. Mással kéne foglalkoznod és legfőképpen más valakivel, de nem megy mert Anya vagy és gyötör a folyton gyötrő lelkiismeret. Hol a gyerek? Hát én milyen Anya vagyok, hogy a nagyszüleire bíztam a hétvégére, pedig még csak 2 éves. Nem érzed jól magad csak néhány pillanatra, amikor már kellőképpen szétzúzott a lelkiismeret.

Nos akkor kérdezem én? Van olyan, hogy Anyaságból jeles?Pontosan létezik olyan Anya , aki anyaságból jeles kapott?Nem, nem hiszem. Pláne azt nem hinném , hogy valaha egy nő jelesnek értékelné magát egy tápszer adása miatt, mivel a tápszertől meg pláne mindenki gyengébbnek és alkalmatlanabbnak érzi magát, hiszen a táplálásnál már kudarcot vallott.(Hozzá kell tennem, hogy a tápszer adás miatt érzett lelkiismeret furdalás , a gyerekek számával egyenes arányban csökken. ) Szóval olyan Anyák léteznek, akik általában 2-est adnak maguknak esetleg egy 3-as alát , mert a bolti földön pörgős hisztit kibírták ordibálás és hajhúzás nélkül.

Milumil , nincs Anyaságból jeles!

Kiléptek az életemből.
Úgy léptek ki belőle, ahogyan egy ajtón szoktak, fütyörészve kisétáltak és becsukták. Én, meg ott maradtam, az ajtó másik oldalán.
Én és a lányom.
Kisétált a családfő, a családfenntartó, a vőlegény, az Apa, a társ, az ember, aki ígért egy életet.

Nem így képzeltem és nem is így szólt az ígéret, de egyszer csak ott álltam az  ajtó másik oldalán, amit az az ember csapott ránk, akit szerettünk, akiben bíztunk, hazavártuk és a szívünkbe engedtük. De megtörtént.
Nehéz eset vagyok, határozott, nagyszájú, türelmetlen és akaratos.
De nem ezért történt, hanem egy nő miatt.
Persze, hogy egy nő miatt.

Hétvégente jön a gyerekért, viszi a nagyszülőkhöz, mert a nőt, a kilincset a kezébe adó nőt, nem érdekli a gyerek.
Miért is érdekelné? Nem az övé. Ő csak egy gyerek, akinek az apjára szemet vetett. Kit érdekel ő?
(Rajtam kívül senkit.) Szóval jön a gyerekért, minden második hétvégén.

Bejött az ajtón és lenézett a lábamra.

-Ez az én zoknim - mondja.

-Igen? Ja igen - válaszolom, szememet lesütve, a zoknit nézve.

-Ráadásul felemás.

-Az - mondom és kezébe adom a gyereket.

Ennyi maradt belőle.
Egy pár felemás zokni.
Felemás érzelmek, felemás gondolatok, felemás éjjelek, felemás nappalok.

Lehúzom a lábamról a zoknit, a földreteszem és nézem.
Kidobjam?
Rituálisan elégessem?
Szétvágjam ollóval?
Nem.
Hordani fogom.
Mindig, amikor felhúzom a lábamra és beletaposok, arra fogok gondolni, hogy ez a zokni az ő szíve, és úgy taposok bele, ahogyan ő az enyémbe taposott.
Hordani fogom, mindent elfogok érni ebben a zokniban, ebben a zokniban fogom taposni az utat és előrejutni, hogy jobb legyen nekünk a lányommal és könnyebb.
Ebben a zokniban fogok elérni a boldogsághoz és ebben a zokniban fogok belépni egy ajtón, egy másikon, nem azon, amin ő kiment.
Mert semmi sem lehetetlen.

Amikor ott álltam másfél éve július 3-án, karomon az 1 éves gyerekemmel, azt hittem, lehetetlennél vált az életem. Élhetetlenné, szomorúvá, kilátástalanná.
Aztán megoldottam mindent, a lakást a költözést, a munkát, a gyereket, a bölcsődét , a szeretetet , a vidámságot, a karácsonyokat, a fenyőfát, az ebédet, a számlákat, az ajándékokat, az eladást az albérletet, mindent.
Eltelt egy nyár, egy ősz, egy tél, egy tavasz, megint egy nyár, megint egy ősz és megint egy tél, és én rendet raktam. Rendet raktam az életünkben, otthont romboltam és teremtettem, rendet raktam a szekrényekben, az edények között, a fürdőben, mindenhol.

De a zoknik között még nem.

Abban a szekrényben még felemás zoknik vannak, dühvel, haraggal felhúzott zoknik.
A lelkem van abban a rohadt szekrényben, ott hánykolódik a felemás zoknik között.
De senki sem látja mi van a lábamra húzva a cipőben.
Csak én tudom, hogy a múlt felemás zoknijaival töröm a reményteli gyönyörű utat a jövő felé.